A szabadságolások főszezonjában, ha összefutok egy-egy ismerőssel, az első kérdés, amit kapok: hova mentek nyaralni? És a válasz szinte kivétel nélkül mindenkit meglep. – Csak ide, a szomszédba – és érzem, mindez zavart kelt az emberekben. Nem értik, miért e módját választjuk a pihenésnek és kikapcsolódásnak. Pedig évek óta olyan mélyrétegeket megmozgató, történelmi és időn túli élményeket kapunk egy-egy „nyaralásunk” alkalmával, hogy azok emléke és hatása még hónapok múlva is feltör bennünk származásunk, gyökereink ősi, megrázó erejénél fogva. Árpád-kori templomokat, magyar történelmi helyeket, egyházi ereklyéket és pálos kolostorokat járunk be, illatolva mezők füveit, simítva szántók szúrós-érdes kalászát, hallgatni pöfögő traktorokat vijjogó vércsék és pacsirták hangjának keveredésével, megízlelni potyóka szilva és körte zamatát, beleharapni éretlen kökény hamvas héjába, úgy halmozni a vidék és „az otthon” érzékeinkre gyakorolt hatását, hogy az zsigereinkbe hatolva hoz fel sejtéseket távoli korokból, átutazó lelkünk időtlen és gazdag tárházából.

Idén is: ahogy ültem a vizsolyi templom ódon falai között és hallgattam a tárlatvezető hölgy előadását elődeink és nagyjaink ránk maradt törekvéseiről, kettős élmény kerített hatalmába. Egyfelől a magam személyének kicsinysége és jelentéktelensége, hiszen még királyaink jól dokumentált tevékenysége is oly’ sok esetlegességet és bizonytalanságot hordoz magában, hát hogy lenne a saját munkámnak bármi hatása másokra, netán az utókorra? Másrészt az ódon falak beszívott szaga olyan elemi erővel húzott fel lelkem kútjából gyermekkori élményeket – azt, ahogy nagymamámmal a széphalmi templom hímzett-riselt oltárterítőit, és elfonnyadt, már alig élő virágcsokrait cserélgettük szombatonként, készülvén a vasárnapi szentmisére -, hogy az idő viszonylagosságát bizonyítva azonnal átugrottam gondolatban közel ötven évet.

Aztán egy másik tanulság: ezer évvel ezelőtt még fontos volt az építkezéseknél, hogy a természettel összhangban, megfigyelésekre alapozva úgy alakítsanak ki falakat, ajtó- és ablaknyílásokat, hogy a nap útját követve nevezetes csillagászati eseményekkel összhangban adjanak lehetőséget különleges fényjelenségeknek. (Ezer éve… És most? Hogyan alakítunk ki lakóházakat, szakrális tereket?)

Vizsolyban megtekinthettük a nemzeti kincsnek számító, Károli Gáspár fordította, 1590-es kiadású, első, magyar nyelvű bibliánkat is, melyet a közelmúltban, még a 2000-es évek elején loptak el innen, s melyet rá egy évre megtaláltak és visszaszolgáltattak az ügyben nyomozók és a rend őrei. Értékét e kaland is növeli, így áhítattal ült és hallgatta minden résztvevő a benne foglalt zsoltárok megzenésített változatát, melyet a tárlatvezető hölgy játszott el hálás közönségének.

Az Árpád-kor idejéből ránk maradt, restaurált freskók képei közül Szent Borbálának, a bányászok védőszentjének ábrázolása fogott meg legjobban – egyszerű, imára kulcsolt kezű emberek, kiknek mozdulata is üzeni: napi munkájukhoz szükséges az égiek óvó, védő hatalma. Az ércekben, ásványkincsekben gazdag környék már századokkal ezelőtt is bányászmúltra tekinthetett vissza; nehéz, viszontagságos életük tele volt esetlegességgel és bizonytalansággal, érthető a kérő alázat a képen. (Valahogy akkor még tudták az emberek, hogy kérni bátran lehet az égiektől, a feljebbvalóhoz elrepülő gondolat és a benne való bizalom alapozta meg mindennapi létüket.)

A vizsolyi templomkertben aztán diófák árnyékában annyi szépet és kellemeset fotóztam: többek között élő madonnát, karján egy vöröshajú kisdeddel… Majd sokízű élmény következett: sokféle szilva érését ellenőriztem, mindet megkóstolva – ki tudja hány fajta volt ott elültetve? – ami aztán később meg is tette, sajnos, a hatását. (Ezt, úgy gondolom, itt nem részletezném.)

Azután Gönc felé vettük utunkat, ahol a Huszita-házban Szénégető Gábor részletes előadásában ismerhettük meg a helyi hagyományok fennmaradt tárgyi emlékeit. Harcokat idéztek a tiszta-szoba lőrései, de a ház alatti pincerendszerben borászathoz kötődő tárgyakat, a részletgazdagon berendezett pitvar polcain pedig anyai nagymamám habarásainak eszközeit is felfedeztem. Pruszlik és pendely, hímzett női alsóruhák és abrosz került elő a kelengyéből, majd egykori kézművesség emlékei. S hol volt akkoriban még a hangzatos recycling vagy szelektív hulladékgyűjtés emlegetése? Mégis mindent felhasználtak, mindennek értéke volt: a hervadó lennek a mezőn, a villámsújtotta fának, vagy az elhullott állat bőrének, melyből övet, csizmát készítettek. Nincs se műanyag, se „örökéletű” tárgyak, a dolgok mégis visszakerültek a természet körforgásába, hiszen, ha már végképp elkopott egy eszköz, az lebomlott, és a természet alapegységeit gyarapítva vált újból létadó darabkává a nagy egészben.

Talán ez lenne jelen korunk megoldása is, hogy fennmaradhassunk e bolygón? – morfondírozom utamon, mely egy kisebb vargabetűt is megtett az Abaúj-Torna vidékének szlovák határon túli részén, újabb emlékeket idézve abból a korból, mikor a határok és a sorompók még izgalom szülte verejtékezést és komoly görcsöket idéztek gyomortájt. Most úgy suhanunk át az idétlen GPS-beállításnak köszönhetően a tájon, hogy azt se tudjuk, hogyan keveredtünk a Felvidék tótok lakta földjére. Aztán egy szívélyes aggteleki, rokoni ölelés után – hol egy értékes festészeti albumot kaptunk emlékül, melyről szándékomban áll még részletesen írni -, a kurityáni pálos kolostor romjaihoz vezetett utunk. Mivel tavalyi egynapos nyaralásunkon egy különleges élményben, egyfajta epifániában volt részünk a Martonyi közeli pálos kolostor romjainál, ezért határoztuk el, hogy végigjárjuk a vidék pálos emlékhelyeit. Így döntöttünk idén Kurityán mellett, ahol egy hirtelen született ötlettől lelkes kísérők és kalauzok szegődtek mellénk. Csak nekik volt köszönhető, hogy nem tévedtünk el a rekettyésben, s hogy megtapasztalhattuk a féktelen és kreatív gyermeki energia áldásos hatásait. (Ennek köszönhetően idehaza azonnal elkezdtem tornázni és futni, mondván intenzív gyakorlással kevésbé veszíthetem el a korral a Jóisten bőkezű ajándékát, sportos testalkatomat, s mert felismertem a tizenkét éves Hangában egykori önmagamat, ki képes voltam hasonlóképp tripla utat és dupla hangerőt kiadni magamból egy-egy kirándulás alkalmából.) Közös utunkon kőhalmok, bennük karcolt, kusza jelek, és a régmúlt időtlen energiái… Szent hely, szegletkő, oltár… Köszönjük Szabó Annáéknak ezt az alig másfél, mégis élménydús órát!

Ez egy nap volt csupán. Alig száz kilométer. Mégis oly gazdag volt az élményanyag, hogy csak párat tudtam kiragadni belőle. A szülőföld ismerete kicsit hasonlít az önismeretre: ha szűk hazánk, otthonunk nincs megfelelően feltérképezve általunk, a nagyvilág egyéb pontjainak bejárása is jóval kevesebb tanító értékkel fog bírni. Nincs zsinórmérték, nincs szegletkő.

Fotókat az alábbi linken lehet megtekinteni:

https://www.facebook.com/lovassadeloldala/posts/pfbid02tWWkPr18M426Mmx7Ar2AWpb4ME76RTtsxpy1WwYf5coxmQ7CNvX2h2dCNWR7fnCel

#hazaszeretet #kirándulás #történelmihelyek #recycling #gyermekkor #életenergia #Borsod-Abaúj-Zemplén #hazaszeretet