Butter-fly

Burokban úszva lebegsz boldogan, bár szorít a tér és az idő. Gondtalan léted végtelen mezők felett siklik hangtalan, búvárharangod elnyeli nyögéseim zaját. Az orvosok számításai szerint burkod feltépendő és én nem tudom, hogyan védjelek meg tőlük. Görcsök hada tolja rád a rostokat, mik eddig védelmeztek, most ostoroznak megkezdett utadon.

Csönd gyűjti egybe a szívdobbanásokat, csokruk hosszú sikollyá olvad össze.

Kilőttelek a vélt szabadságba, megszabadulva minden addigi fájdalmunktól. Szemed tágra nyílt kíváncsiság, bogarában odaátról hozott mátrix. Kódját megfejteni lett volna jó, de az istenek titkait csak utólag tudod elolvasni. Visszafelé.

Otthon tejszagú órák békéje tölti meg a napszőtte nyár zsákját, száját altatódalok madzaga köti el. Sokáig csodálom az éjszakában a sejtelmes, eddig sosem tapasztalt derengést. Ismeretlen eredetű rend lebeg körötted, érzem. Erejének fénye úgy árad szét magányom éjében, mint a sötétben foszforeszkáló kavics zöld színe.

Testecskéd piciny báb, a gyermekkor tavaszának szétnyíló ágain pihen. Az ágak végén szeretet-levelek csilingelnek, az egész évszak harmatos zenéjükkel andalít. Szuszogásod szálait simítva érzem, a kitin alatt készülődik a csoda. Esti mesék virágszőnyege borítja a múltat, emlékeim talpát finoman bizsergeti. Betakargatlak. Paplanod, kérésedre, köréd tekerem. Báb hártyáján kitinpáncél, megvédi tiszta álmaid a boszorkányoktól.

Az óvodában az első napon nehezményezik, hogy nem tanítottalak meg kanállal enni. Elgondolkodom. Rémlik: miközben etetlek, béke van, pillangószárnyunk vége összeér.

Tenyeredbe rajzolt égbolt dereng. Tested apró cimbalom, húrjai szélhárfák. Minden apró rezdülésre felzengenek. Csiklandozlak. Kacagsz, zsizsegsz érintésemre. Hangod nyomán örömvirágok bimbói pattannak fel hirtelen, szirmaik szélén halványrózsaszín lehelet. Tarkód illata enyhén savanykás; izzadt, kékszagú boldogság tölti be orromat.

Az élet erdejében izgatott kirándulásokat teszünk, hátizsákunk telepakolva boldog napjaink szendvicseivel. Egymás felé fordított kenyérszeletekben az élmények kovásza. Vaj a lelked. A szalámi a föntről hozott igazságérzeted. Szánkban, a jóízű harapások után, humorod mustárjának selymesen csípős aromája árad szét.

Ha kiülünk a hétköznapok dombjára, olvassuk a természet kottáit. Tanítom neked annak ritmusát és rímeit, csodás himnusz áll, így, össze a napok soraiból. Lehunyt szemünk alatt látjuk Isten lépteit a világ mezején.

Csönd gyűjti egybe a szívdobbanásokat, csokruk dallammá nemesül.

Gát/metszés

Zuhanyrózsa spriccel az anusára. Nyugtatja a végbél záróizmait. Ujjaival tapogatja altája szöveteit, szűnik a viszketés. Érzi, ahogy a széklet kemény, gömbszerű darabjai, mint torzszülöttek apró fejei türemkednének kifele a végbélnyílásán.

A szülésnél. Akkor érezte ezt a furcsa ingert. Mikor a beöntést adták neki. Emlékszik, mikor az elsővel, a lányával, beérkezett, vitték a kezelőbe. Ráparancsoltak, tartsa benn a langyos vizet. Négyperces fájások, kibírhatatlan méhösszehúzódások és tartsd bent! Csak azért, hogy oda ne szarj a szülőágyra! Aztán otthagyták a kezelőben. A beöntés tette a dolgát. Jött a váladék lent, fent. Hidegverejtékben úszva tántorgott az ajtóhoz. Segítséget akart kérni. Azt hitte, meghal. De nem. Ő nem halt meg. Nem ő halt meg…

A másodiknál már idő sem volt ilyesmire. Vele valószínűleg odaszart. Nem tudja. Szinte eszméletlenül feküdt már. Szünet sem volt a fájások között. Ordított, az oxitocin tette a dolgát. Belényomták, hogy minél hamarabb hazamehessen az orvosa. Éjszakára citálták be miatta. Hm. Harmincezerért. Akkor még annyi volt a tarifa.

Kitapogatja most a gátizmokat. Nem, nem ott viszket, hanem hátrébb. Aranyere lenne? A gát húsa kemény, sima. Nem úgy, mint az első után. Akkor olyan rosszul sikerült a gátmetszés, hogy hónapokig féloldalasan ülve tudott csak szoptatni. A másodiknál, a fiánál, a varrást cseszték el. Mindegy. Mára már nincs meg a kitüremkedés. Huszonöt év nagy idő. Minden seb beforr. Minden…?

A víz meleg, megnyugszik tőle a bőr. Továbbtapogatja a gát környékét. Bátran. Eszébe jut, annak idején milyen óvatosan és félénken nyúlt magához. A belé nevelt szemérem. Emlékképeiben a nagyanyja hangja: Ejnye, te gyerek! Ne fogdosd a csunyáját! Így: a csunyáját. Pedig akkor még szépnek tartotta. Szőr se nőtt rajta. Igaz, később meg borotválni kezdte. Mert úgy mondták, az tetszik a férfiaknak. Abban bízott, a férje is gyakrabban lesz rá kíváncsi. De nem. Csak az esti vesződés, aztán meg semmi. Csak sátoros ünnepeken. Sátoros! – röhög. Sátoros…

A vízsugarat előrébb irányítja. A csiklóra. A kollégiumban hallotta először ezt a szót. Nonszensz, de addig soha. Se biosz órán, se máshol. Katolikus családban még a csikló szó kiejtése is bűn. Vagy a menstruáció. Azt is mástól kellett megtudnia. Az anyja dühösen nézett rá. Mikor az úttörőtáborból hazaérve lelkesen közölte: tudja, hogy mi vár majd rá, ha nagylány lesz! Anyja szeme villámokat szórt a meghatározhatatlan zavartól. Neki pedig azonnal eltűnt a büszke mosoly szája szegletéből. Ezután többé egy mukkot se szólt. Csak akkor, amikor a vattára kérte a pénzt. Megkapta. Ennyi.

Mikor a Lajos kevés

Higgadt, békés ember volt nagyapám, idősebb Halász Lajos, nyugalmazott mészégető. Egyensúlyából alig tudták kibillenteni. Nem csoda. Annak az embernek, kinek munkájához az alapot az erdő, a fák balzsamos illata, a madárdal, a szél és a vadak zaja adja, annak nem kell se tablettákkal, se egyéb mással kezelni lelki sebeit. Nem is nagyon emlékszem tőle indulattal teli, vagy zavaróan hangos szóra. Tekintetével olyan rendet tudott parancsolni a legvirgoncabb gyermekcsapatban is, hogy azt Géza bácsi, az általános iskola testnevelő tanára is megirigyelhette volna, pedig neki a hangja mellett még sípja is volt, mégsem tudott fegyelmet tartani közöttünk. Nagyapa szelídsége és békéje kivételes volt, közelében szívesen tartózkodtak az emberek, haragosáról nem nagyon tud a családi legendárium.

Nyugalmát csak két dolog tudta befolyásolni: a békák és a turisták.

– Prácovní úráz! Foglalkozási ártalom! – mondta bajusza alatt, ha e két rettenetes népség került szóba, miközben hosszúkás, tótos fazonú filckalapját húzta a fejébe s az alól kukucskált ki huncut mosollyal. Valahányszor eszembe jut e jellegzetes mozdulata, könny gyűlik a szemembe. Drága, gyetko, drága nagyapó, de hiányzol!

Nem tudtam vele sokat játszani. Elfoglalt, dolgos ember volt, mint a bükkszentiek, azaz – a falu régi nevéből eredően – az újhutaiak zöme. A hegyek zordabb világa megkövetelte az itt élőktől a szorgalmat, különben nem futotta volna a betevőre. A faszén- és mészégetés szezonjában a férfiak hetekre elvonultak, hol boksát, vagy kemencét őriztek, hol lekocsiztak az áruval az alföldre. Ha pedig idehaza voltak, a család mellett, akkor az elmaradt munkát próbálták bepótolni: szénát kaszálni, lovat patkolni, vagy épp autót javítani, elvégezni a ház körüli teendőket. A tél errefelé hosszú volt, szorításától mindenki félt, időben kellett felkészülni rá. Épp ezért kevés olyan emlékem van róla, mikor csak kettesben voltunk, feladat nélkül.

Egyszer kivittek pár napra, apámmal együtt, a fennsíkra, az óriás-kemencéhez. Akkor láttam a legsimábbnak az amúgy naptól és hőtől cserzett arcát. Csak ült némán az éjszakában, mozdulatlanul, mint egy gyakorló zen főpap, s nézett bele nagy figyelemmel a kemence torkából ömlő, vörös hőségbe. A poklok kapuját látta-e benne tátongani, vagy mit, de olyan átszellemült volt egész lénye, hogy szinte teljesen megfeledkezett a környező világról. Rólam is. Apám kotorgatta csak a füstölgő réseket. Befedésükkel a minél lassabb égést szerette volna elérni, hogy jó minőségű, tiszta meszet tudjanak kinyerni a kemencébe kupola-szerűen rakott kövekből. Gyermekfejjel félnem kellett volna a bükki rengetegben, de egy pillanatra sem jutott eszembe sziklaszilárd jellemű nagyapám közelében a félsz. Hallgattam az aranysakál közelben kaffogó hangját, a baglyok huhogását, s mivel a nyári szünet eleje, szentivánéj időszaka volt akkor, ezért a zölden kóválygó, táncukat járó szentjánosbogarak bűvöletében úgy éreztem magam, mint egy elvarázsolt birodalom mesehőse. Lecsukni sem akartam álmosságtól résnyire szűkült szemhéjamat, annyira elkábítottak a piros és neonszín szikrák. Végül mégis valahogy elszunnyadhattam apám ölében a puha, bársonyos éjszakában, mert arra riadtam, hogy robban a békakő, a zsabica. Menten el is szégyelltem magam. Zavartan dörzsölgettem ki a csipát a szememből, mert tudtam, hogy csakis az én hibám lehetett, hogy mészkő helyett olyan anyag is belekerült a kemencébe az aprókő, a vaha cipelése közben, mely a tűzben nagy pukkanással törik darabokra. Emlékszem a karcoló, érdes tenyérre, nagyapó megnyugtató simítására. Aztán már csak arra, ahogy kicsorran az álom méze – a nyálam – a szám szélén.

Szerettem vele a kocsmába sétálni. Odafelé menet foghattam ezt a kérges kezet. Halkan kaptattunk fel a meredek utcákon, hatalmas, kimért léptei voltak s én próbáltam olyan ütemben lépkedni, ahogy ő. Persze, hogy nem sikerült, de erős karjával, megtartva minden lépésnél, kicsit a levegőbe emelt, így megnyújthattam azokat, hogy egyszerre érhessenek lábaink a földre. Szoknyám majdnem a derekamig libbent fel ebben a nagy lendületben. Derűsen nézett le rám a kocsma ajtajában, majd tréfásan mondta:

– No, mivel ilyen ügyes voltál, kaphatsz valami finomságot!

Boldog voltam, olyannyira, hogy azt se tudtam, hogy melyiket válasszam a krémes, a mignon és a linzer közül. Általában ez a háromféle sütemény volt csak, ráadásul mindegyik ugyanolyan füstízű. Akkoriban még nem volt sehol sem dohányzási tilalom, a férfiak úgy szívták egymás után a talpas Kossuthot, hogy levegőt sem lehetett kapni a szűk, zsibongástól hangos helyiségben. A bádogpult szeszszagú nedvességétől is undorodtam, meg a borgőzös bácsik érintésétől, akik minduntalan megcsavargatták ujjaikkal az arcomon a bőrt, de nagyapóval még ez is jó volt. Nyeltem a dohányízű mignont és érdeklődve figyeltem, ahogy egyszer csak hirtelen tótra változott a beszélgetés nyelve. Tudtam, annak ellenére, hogy én nem látom a felnőttek takarásából, most idegen léphetett be a kocsma ajtaján. A huták népe, kiknek őseit annak idején a felvidéki szlovákok közül telepítették be e vidékre, gyanakvó és zárt közösséget alkotott. Ha ismeretlen csöppent közéjük, akkor ösztönösen cserélték fel a már hétköznapi életükben használt magyar nyelvet a szlovákra, hogy egyetlen szót se érthessen a diskurzusból a közéjük keveredett. Akit aztán jelenlétében szemtelenül kibeszélt a kocsmai közönség. Valahogy így:

– Kihez jött ez?

– Hát a Petőfiékhez.

– Hogyhogy? Csak nem oda udvarol?

– De, de. Valami pincérfiú a városból. Nem tudja, mire vállalkozik ez! Ikrek közül választani!

– Mondjad neki, hogy kösse fel a gatyáját, a szép jányból egy is elég a háznál, nemhogy kettő!