Líra

Hajnalban, harmatban

Átszűrtem magam,
szellő, a hálón. Kincsem
gyöngyként csillog most.

Transzplantációra várva

Kipakoltam eléd a szívem.
S hogy forró volt és gyorsan dobogott,
mondtál egy-két hűt, meg hát
s felsoroltál sebtiben néhány okot.

Majd néztük. A levegő körötte remegett.
Lassulva lüktetett a kis izomdarab,
számoltam rajta bambán a kék ereket.
Láttam, fogad alsó ajkadba harap.

Majd elfordultál. A vér édeskés szaga,
mi borzasztott, taszított téged talán,
vagy az a kis zsírmirigy maga,
mit észrevettél a bal pitvar falán?

Telt az idő. Még kábán érzékeltem,
hogy egy dübbenést se lehet már hallani.
Csak álltál, mit marhára nem értékeltem,
hisz te akartad, hát segíthetnél, vagy valami…

Aztán nem mozgott. Gondoltam: Szép!
A hús lassan teljesen kihűl!
Majd elsötétült minden. Utolsó kép:
egy fanyar, tehetetlen ránc a szád körül.

(MEG)Teremtőmnek

Csönded nőtt bennem.
Fényből szőtt kötelék.
Az örök anyagtalan
ereszti belém duzzadt kötelét.

Átfonva mindenem;
erdőmet gombafonalak.
Időtlen szerelmünk
határa két erő: a Hold, a Nap.

Vákuumban vonalak,
tenyérbe rajzolt nékünk sors-stációt,
s mi le akartuk győzni
a köztünk lévő gravitációt.

Béna bolygónk
sodródik tehetetlenül.
2,7 Kelvin.
Ilyen volt bolygónk közt az űr.

Légüres térben
vadul üvölt az életelv.
Nem hallja senki. Csak szívünk,
mi ninccsel és sóhajjal betelt.

Majd mondá Isten:
Legyen! S áttörte a lét a
kaput, s magot lövellve vált
termékennyé a sivár planéta.

S most csönded van bennem.
Fák közét törő fénysugarak.
Sűrű erdőmben forrás.
Cseppjeit kortyolják szabad madarak.

Fiamnak

Várj! Mindjárt… Torkomra fagyott még a szó.
Keménnyé vált. Mint hajnalra a sárrá foszlott hó.
Pedig oly’ sok mindent kellene elmesélnem.
Ezt az évet. Ami volt. Amit át kellett élnem.
Mert élnem kellett. Tudod? Én itt maradtam.
Veled. Nélküled. E két szót forgatom magamban.
S elém gurul az a dermedt, januári rémület,
a sáros sír mélye, vagy az a magas épület…
Jaj, fiam, a kezem most össze-vissza irkál!

– Boldog új évet, Anya! – elsőnek te hívtál.
S akkor még annyi hit, annyi bizalom volt bennem,
akkor még minden balsejtelmem félretettem.
(Mert, tudod, a jó anyák zsigerből mindent tudnak,
tudod, fiam, tanítottam, az álmok nem hazudnak,
hisz, mint jóslófájás tört rám egy éjjel az álom,
melyben lezuhant, halott tested feltámadását kívánom!)
De akkor még új évet kezdtünk új lendülettel,
új fészket rendeztem be neked csupa szeretettel.
De hiába. Félve kutattam zavart tekinteted,
és láttam, már sehol nem leled a helyed.

S akkor, te, döntöttél. … Bennem döbbent borzalom.
Ezt éreztem én? Vagy ez egy álom következménye, vajon?
Mi, mit szül? Egy pillanatnyi döntés a halált,
mi húsz évnyi örömet hirtelen semmivé darált?
S a halál nem szülhet mást, csak mi szenvedés, fájdalom,
míg testvéred, nagyanyád egy üreget áll körbe, s lábuknál lassan nő egy sírhalom?
Nem szülhet mást, csak könnyet, sírást és fogcsikorgatást,
zokogást, üvöltést s átok-árkokkal szántott vádaskodást?
Nem álltam be e sorba. Csak rád figyeltem s az érzést:
mintha átölelnél… S halálod bennem szült valami mély megértést.
Szinte nem is sírtam. Akkor fogant meg bennem a csend.
Körülöttem káosz, bensőmben egy furcsa rend.

Majd jött a vírus. Képzeld! Ez olyan… globális.
S a kórtól rettegő emberek védekezni kezdtek minden módon, máris.
Bezárkóztak. Arcukra maszk s alá félelem fagyott.
De engem ez valahogy annyira hidegen hagyott.
Minden nap kijártam hozzád. Naponta többször is.
A térdem földes volt mindig. A körmöm is.
Valódi csönd jött. Nem nyíltak kopott szóvirágok.
Csak sírod zsombékán harsant a fű, aztán lopott hóvirágok,
csigavonalba rakott törött, üres csigaházak,
tán jelképei egy elhagyott családi háznak…

S aztán egy nap, ahogy hantod mellé dőltem a friss fűbe én,
csak néztem, csak néztem, csak néztem a semmit a mindenség egén.
A semmit. Hisz már gépek sem szálltak fölébe, semmi nem húzott
maga után felhővé hízott, kövér kondenzcsíkot.
Mintha szemed tiszta, mélykékjét láttam volna.
Belenéztem, majd távolabbra, túlra,
oda, hol laknak rideg űr-istenek,
a Föld fölött, most labdáznak vele, hiszen kerek!,
ó, csak nem kényükre-kedvükre dobálnak minket odafönt,
mondd, Mindenség Ura, sorsunkról ki dönt!?

Hol van megírva, hogy kinek mikor jön el a vég,
s a vég egy új kezdet, vagy épp mindent berekeszt eképp?!
Ezernyi kérdést tettem fel én,
feküdve a temetőben annak a tavaszi napnak reggelén.

S egyszer csak kiürült belőlem minden gondolat,
s ekkor darabokra hullva láttam a világot s magamat.
Majd téged. A sok kis alkatrészed.
Cikázott, lebegett, mint egy igézet,
kavargott vadul, mint látszanak porszemcsék,
ha szobaajtón bekúszik egy gyors fénycsík.
S a Te, s az Én, összekeveredtek,
s együtt már Mi-vé válva táncolni kezdtek…

Jaj, fiam! Te itt vagy bennem!
Lényed apró részei. Te építesz fel engem!
Nézd! Én már nem vagyok az, aki ez év elején voltam,
én már egész mássá váltam, mióta „beszélgettem” veled holtan.
Eddig angyalnak hittelek, aki távoli, égi,
de bennem már semmi, tán egy sejtem se a régi,
újraszültem magamat veled egészen,
ezért nincs fájdalom, hiány, te vagy bennem egy részem.
Mindent értek, vagy érteni vélek.
Legalábbis azt, hogy isteni szándékot nem kell, megértsek.
A lélek, mi mindent érez. Nekem csak azzal van dolgom!
Dolgozni rajta, fényesre csiszolnom,
tenni a jót, s csak jót tenni csak azért is,
legyen több a világ! Meg érted, magamért is.
Ó, fiam, a lelkem néha annyira elfárad,
pedig tőled felém oly’ sok erő árad.
De bírom. Hidd el! A súlyt s a feladatot,
mit a Jóisten rám, ránk, valamikor rakott.

Tudod, fiam, idelenn most is maszkokban járnak.
Amúgy is… Álságos álarcát a világnak
te alig tűrted.
(Érintését ezért is viselted nehezen a téged már szétcincáló bűnnek.)
Szóval maszkot hordanak az emberek. Félnek.
Temetésre járunk. Én jól vagyok. De vannak, kik nem békélnek.

Az illatod hiányzik. Szeretlek. S, látod, most mosolygok sután,
mert félek, milyen lesz nélküled a karácsony húsz év után.
De, nem! A félelem szót jövőre törlöm végre!
(Ó, csak ennek az évnek lenne már vége!)
Mit is mondhatnék végül, Drága Gyermekem?
Köszönöm, hogy voltál, vagy, s mindig leszel nekem!

Illúziók lépcsője

Nincs tér.
Nincs idő.
Nincs halál.
Nincs semmi.
S a semmi nem is fáj.

Limerick

Van egy nő. Olyan szép, mint egy ikon.
Kezében a szerszám. Felirata: Nikon.
Kattogtatja, csodálom,
számomra ő, mint egy álom…
El se hiszem, hogy ő is ereszt likon.

Lehetőség
Isteni szózat a XXI. század emberéhez

Széttört ezüsttál.
Arany vakító szíja.
A Nap-Hold-tánc
léted időbe és térbe írja.
Hatágú, apró kristály
hullik hegyre, halomra.
Tél sír. A törékeny anyag
fehéren gyűlik hideg udvaromba.
Szabályos rácsok
puha ketrecébe zártam
a kereső embert,
ki szubsztanciára vártan
göngyöli tudását
–ó, egyre-másra nőtt ismeret-hegyek! –,
csak a kézzelfoghatóban bízva
botladozó, vak gyermekek!
Bennük a tudás. Ők a Fény szülöttei.
Múló porhüvelyükben él, virul az isteni.
Egyek velem. De ők csak állnak a havon.
Kövült fénycsuprukban megalvadt
a folyékony bizalom.
Innák. De hol a hit melege?

Türelmes szeretetem olvaszt mindent
e századukba bele.

Zen zene

Zen zene zeng
minden Isten bent
csend csöndje cseng
semmi min mereng
kút köve kong
tükre Holdkorong
láng szava száll
Napba szállt madár
föld röge döng
völgyek öble gyöngy
tétova tánc
bice-bóca lánc
hull tulipán
szirom-muzsikán
zúg zene húr
dúdol most az Úr.