Ki tudja, mennyi ideig tartott a tegnapi teljes holdfogyatkozás? Van, aki – szakértő szemlélő helyszíne ellenére – fél órát mondott nekem, de valójában a Föld árnyékának teljes átvonulása hűséges égi kísérőnk felszínén közel három órát is igénybe vett. Ezalatt borult fekete (majd vörös) lepel a Holdra. S talán az emberi természet metaforájaként is említhetnénk e sötét tónust, mely a telihold fényét lopta el ideig-óráig.

Ám én most nem csillagászati vagy asztrológiai, netán irodalmi megközelítésből szeretnék beszélni e témáról. Mindig minden jelenségben egy fontos élmény gyökerét kutatom, egy személy idéződik fel bennem: a fiam. Mert a tegnap esti csillagászati esemény mámorában nekem egy régi holdfogyatkozás villant be, s kavarta fel lelkem hűvös tavának állóvizét. S még mielőtt az irodalmi giccs határaihoz sodródnék, mesélek egy olyan emlékről, egy filmről, mely elém vetíti az akkor még élő fiamat, s anyaságom legmélyebb ösztöneiből fakadó felismeréseimet.

A szóban forgó film címe: Teljesen idegenek. S aki még nem látta a magyar remake-jét BUÉK címmel, annak azonnal felhívnám a figyelmét: ne azt nézze meg, hanem az eredeti verziót! A 2016-os olasz filmet! Akkorát ütött rajtam a történet, s annyira öntudatlanul is zsigerig hatolt mondanivalója, hogy …

Na, de ne szaladjunk előre! Mondtam: mesélni akarok. A filmről kevésbé, (annak megtekintését olvasóimra bíznám), inkább központi témájáról, az emberi természetről. De legfőképp arról, hogy tulajdonképp mi, földön járó lények, mindent tudunk, amit meg fogunk tapasztalni, vagy amiben érintettek vagyunk. Lehet, nincs róla konkrét információnk, mégis minden sejtünk sejti azt, ami ránk vár; a jövőt, netán az előttünk is titokba burkolódzó jelent.

A fentebb említett filmet a hévízi moziban volt szerencsém megtekinteni. Abban a csodamoziban, melynek lelkes vezetője a legújabb sikerfilmeken túl a kevésbé ismerteket is házhoz hozza az üdülőváros nézőközönségének. A Fontana Filmszínház épületének nagytermén túl van egy olyan, 12 (!) férőhelyes vetítőhelye, ahol a szűk réteget érdeklő művészfilmeket játsszák le. Fogalmam sincs, hogy lehet mindez rentábilis, de áldom a szervezőjét e bátor vállalkozásnak, mert különleges élményekben részesültem minden itt töltött estémen e piciny terem mozivásznának köszönhetően. És itt néztem meg a Teljesen idegeneket is.

A film még az eredeti, olasz hanggal került vetítésre, így a gyors dialógusok a magyar feliratok mellett is olykor érthetetlenek voltak számomra. (Aki ismeri az olasz temperamentumot, az sejti, miért.) Talán erre hivatkozhattam önmagam előtt is, mikor a film végeztével az első sokk-hatás után úgy döntöttem, másnap is elmegyek, és megnézem újra. De már akkor tudtam, éreztem, ez a mű sokkal mélyebbre hatolt bennem, mintsem, hogy bármikor is elfelejthetném képkockáit és üzenetét.

Nem szeretnék spoilerezni. A film linkjét megadom lent, s azt javaslom, nézze meg mindenki, akinek gondja van: a házasságával, a saját gyermekével, a vele való kapcsolatával, anyóssal/apóssal, baráttal, munkahellyel, karrierjével, testalkatával, párkapcsolati hűséggel, szeretőjével, szexuális életével, nem identitásával – szóval az élet szinte minden területét érinti a film. S mindezt egy olyan zseniális, görbe tükrön keresztül láttatja, melyen áttekintve megpillanthatjuk önhazugságainkat és a társadalom látszatvilágát is. Az emberi természet azon sötét oldalát, mely mindannyiunk sajátja. Akár a Hold fekete felülete, mikor az árnyék rávetül…

A film kerettörténetét épp ez a jelenség adja, a teljes holdfogyatkozás. Annak megtekintésére lett összehívva egy héttagú baráti társaság, és e rövid, pár órányi időszak, valamint egy „véletlen” eseménysor révén kiderülnek apró és hatalmas hazugságaik. Életünk kis „fekete doboza”, a mobiltelefonunk ugyanis olyan töméntelen, rejtett információt tartalmaz üzenetek, fotók, hívások és egyéb tartalmak révén, hogy azok egy részének napvilágra kerülése is romba döntheti a kapcsolatainkat.

2017-ben, mikor a filmet megnéztem, épp túl voltam a válásomon. Sikerült kilábalnom egy, a külvilág (és önmagunk számára önámításként) eljátszott látszatkapcsolat hazugsághegye alól, s épp kezdtem megtisztítani azokat a fájdalmas sebeket, melyeket az eltelt évek alatt szereztem. Első, bármi-NŐ című verseskötetem alkotásainak jó része ebből a korszakból való. Mégis: nem a házaspárok egymásnak hazudott szennye zavarta leginkább érzelmeimet a film megtekintése során, hanem egy nagyon fontos momentum – ó, és ez mégis spoiler lesz, bocsánat! – mikor az egyik főszereplőről kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik. A film egyik legnagyobb csattanója és legdrámaibb jelenete talán ez volt számomra. Akkor még nem tudtam, miért – ma már teljesen egyértelmű.

Mert az ember mindent tud. Azt is, ami a háta mögött, rejtve történik; azt, amit mondanak róla a többiek; azt, amit eltitkolnak előle a kollégák, a rokonok; azt, amit az ellensége, vagy egy-egy ”szerető” családtagja tesz ellene. Mindezt „ismerjük” valami csodálatos hálózat révén, melynek rezgéshullámait az érzékenyebb lelkűek könnyedén le tudják kódolni, s melyre minden ember képes lenne, ha kis antennáit tisztán tartva gyakorolná e metafizikai csatornázás képességét.

S hogy miért állítom ezt? Tapasztalataim révén. Mert a film rám gyakorolt hatása, ez a „tudás”, amiről beszélek, nem a film megtekintésével ért véget. Azon túl, hogy a másnapi moziban szintén ugyanolyan mélyen érintettek a jelenetek, s a fordulatokra számítva még inkább kikutathattam a szereplők rejtett gesztusaiban a hazugságok és az álcázások egyértelmű jeleit, volt még egy-két misztikus pillanatom e filmmel kapcsolatban.

Melynek végkifejlete önmagában padlóra tett. Akkor már különösképp éreztem, hogy nekem a homoszexualitáshoz közöm van, mármint érintve leszek/vagyok – nem is tudom, hogyan fogalmazzak, hogy érthető legyek -, de még nem volt számomra teljesen világos, hogy miért. Igen, úgy, ahogy mondom: nem tudtam, hogy fiam a másságával küszködik. Hogy azért változott meg akkoriban, azért vált befelé fordulóvá, azért húzta fel maga körül azt a falat, melyet hiába szerettem volna, nem tudtam lebontani. Bármilyen furcsa: nem voltam benne biztos, hogy meleg. Születésétől kezdve ő volt az a családban, aki finomra hangolt érzékeivel a legközelebb állt hozzám, és érzékeny, „lányos lelke” természetes volt számomra. Nem raktam össze azt, ami talán nyilvánvaló is lehetett volna. Ő pedig igyekezett előlünk elrejteni. (Hogy ennek mi volt az oka, az nem ennek az írásnak a témája.)

S a történet folytatásaként, ahogy hazaértem a hévízi nyaralásomról, s első nap bementem a munkahelyemre, akkor ért a következő meglepetés saját belső csatornáimat illetően. A munkakezdéskor egy kolléganőm lépett be az irodámba. Az a kolléganő, akinek szintén akkoriban záródott le a bontópere, így ő is épp egy új élet küszöbén toporgott. Nem csoda hát, hogy hasonló helyzetünk sok közös témát adott számunkra, s ezt gyakorta olvasmány- és egyéb művészeti élményeink megosztásával igyekeztünk ventilálni magunkból. Azonban a megdöbbentő az volt, hogy amikor megjelent az ajtóban, s megláttam a kezében egy kis papírt, én azon nyomban tudtam, hogy mi van ráírva. A dolog azért is volt fölöttébb meglepő, mert a munkafolyamataink jelző kódjait, mérőszámait is ugyanilyen cetlin nyújtotta mindig át, tehát ez akár feladatkiosztás is lehetett volna a részéről. De nem. Mielőtt hozzám lépett volna, már tudtam, hogy az ominózus film címe szerepel a papíron. A Teljesen idegenek. Még talán ma is megvan valahol az a pici post-it, olyan meglepetés volt számomra e különös felismerés.

Tudtam, tehát, hogy nekem ezzel a filmmel dolgom van! Feladatom. Feldolgozandó, kibeszélendő feladat, mely könnyíthet rajtunk, az életünkön.

De e feladat elvégzése valahogy mégsem történt meg. Szerettem volna, kértem is a gyermekeimtől, üljünk le megnézni a filmet. A lehetőség mégsem teremtődött meg. Sokszor visszagondolok az eseményekre, s arra, hogyha akkor megnézzük együtt, közösen, akkor kibukott volna-e az a téma, melynek eltitkolása sodorhatta Petyát a végzetes pillanathoz.

Teljesen idegenek… Néha valóban olybá tűnik, hogy hiába élünk együtt, hiába ismerjük egymást, mélyen és zsigerileg, mégis, szinte teljesen idegenek vagyunk. De nemcsak egymás számára: önmagunkban is ott terpeszkedik egy sötét terület, az ismeretlen birodalma; titkok, melyek váratlan helyzetekben kerülhetnek napvilágra, meglepve saját magunkat is vele.

Meddig is tarthat a teljes holdfogyatkozás? Bő három óra hosszat vetül árnyék a Holdra. S a filmben ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy összeomoljon három házasság és többévtizedes barátság? Nos, a rendező zsenialitása egy egészen más megoldást ad a számunkra.

A filmé. … És az élet rendezője, vajon, milyen tervet eszel ki számunkra?

Nincs rá tökéletes válaszom.

(A film linkje: https://videa.hu/videok/film-animacio/teljesen-idegenek-egyben-film-magyarul-mEBShsEgPfdxD7ES)

#titkok #másság #okostelefonok #hazugságok #látszatkapcsolatok #tükör #hatodikérzék #érzékenycsatorna #mindenttudunk #megérzések