„Mint vízben egyik orcza a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat.” Péld.: 27:19.

A minap találtam meg ezt a fotót, hátulján e bibliai idézettel. Ma harmincöt éve íródott. Akkor kaptam Zoltántól, még kapcsolatunk hajnalán. Néhány nappal találkozásunkat, s az aha-élményt követően, melynek megtapasztalása miatt kénytelen vagyok vallani: az egy valódi felismerés volt. Ráébredés, hogy van egy ember a földön, akinek lélekszerkezete ugyanolyan, mint a tied, s ott volt benne a megérzés is, hogy ezzel az emberrel neked még nagyon sok közös dolgod lesz.

S így lett! Igaz, semmi sem úgy alakult, ahogy azt akkor, a megismerkedésünk pillanatában elképzeltünk, de mégis minden úgy van, ahogy azt egykor, valamikor, még születésünk előtt egy égi forgatókönyvben megterveztük. Ezt ma már, az elmúlt évek történéseivel a hátunk mögött, teljes bizonyossággal ki merem jelenteni. Megjártunk köröket, melyek épülésünkre szolgáltak, megtapasztaltunk fájdalmakat, örömöket, az élet különleges ajándékait, de a hiányokat is, végiglépdeltünk különböző önismereti lépcsőfokokon, s végül megérkeztünk egy fordulóponthoz, mely mindkettőnk életét gyökeresen megváltoztatta…

Sokaknak egyedül kell, hogy végigjárják életútjukon a lélek tanulásához és fejlődéséhez szükséges stációkat. Nekem az a szerencse adódott, hogy kaptam hozzá egy odaadó segítőt, amiért hálás vagyok. Társak vagyunk már nemcsak a közös életben, de a közös alkotómunkában is.

Emlékszem, még a fordulópont, az együtt megélt tragédia előtt, egy reggeli során nézett rám jelentőségteljesen. Ki tudja, miről beszéltem épp neki; talán a lidérces, szorongó álmaimat osztottam meg épp, melyeket az immáron felnőtt, s távol lévő gyermekeinkről szóltak, nem tudom, csak azt, hogy kétségbeesett hangú panaszáradatomat félbeszakítva rám nézett:

-Tudom, miért vagyunk együtt – mondta komoly, távolba néző, kicsit szúrós tekintettel. Majdnem olyannal, mint a mellékelt képen látható.

-Miért? – tettem fel neki a kérdést várakozón, kizökkenve némiképp aggodalmakkal teli állapotomból.

-Hogy segítselek. Segítsek neked.

Ma is beleborzongok, de – emlékszem –, akkor is ugyanígy hatott rám a felismerés szülte teher. Igen, ő egy türelmes és szívvel teli segítő. Nem kis súlyt cipelve olykor a vállán, hiszen velem és sorsommal együtt kapott bőven eleget.

Sokszor írtam már róla, mégsem győzöm elégszer említeni azt a pillanatot, mikor engem ért el egy ehhez hasonló felismerés. Olyan helyzetben, melyben a legkevésbé sem számít semmi magasztosra vagy felemelőre az ember. Petya halálának pillanatában. Ahogy ott álltam felette, a teste felett, akkor láttam mindent: múltat és jövőt. Olyan érzés volt, mintha én is felemelkednék (Petya eltávozó lényegével együtt), s rálátnék a világ óraműszerkezetére, látnám a hajtómű minden elemét, életeseményeket, melyek új életeseményeket szülnek, s látnám, hogyan forgatják meg az ok-okozati következmények összekapaszkodva a világ fogaskerekeit. S láttam eközben, hogy számomra minden ösvény oda vezetett, ahhoz a fordulóponthoz, abba a kísérteties műtőszobába, s láttam, tudtam, hogy számomra már csak egy kijelölt csapás lesz életem hátralévő részében, mely erről a pillanatról, s az ehhez vezető útról szóló tanítás kötött pályája lesz. De, bevallom, azt még nem láttam akkor, hogy ehhez is segítőt, sőt művésztársat kapok a személyében.

Az emberi lét végső célját kevesen tudták eddig megfejteni. Életszakaszainkban változik e cél megfogalmazása, de kétségkívül ott sorakozik, sőt kiemelt fontosságú vágy egy hozzánk illő pár megtalálása. A szerelem/szeretet azonban nem lehet végső szándék. Az csupán egy eszköz. Egy kémiai elegy, mely két embert ideig-óráig összeforraszt nagyobb, magasztosabb célok eléréséért. Annak érdekében, hogy vele beteljesíthesd azt a feladatodat (küldetésedet), ami szintén benne foglaltatik abban a bizonyos születés előtti tervben.

Azt írtam fentebb: kettőnk lélekszerkezete egyforma. Igen. De a többi?! Mint a tűz és a víz. Ám, ha e két elem összetalálkozik, sistergő anyaggá válik. Kavarog, forr, majd páraként folytatja útját fel, a magasba. Mint egy felhő. Vagy, mint a madarak. S odafentről, már tapasztalatból tudom, áttekinthetőbb minden. Onnan nézve sokkal könnyebb az elakadásokból, labirintusokból, nehézségekből való kijutás, mikor átlátjuk a miérteket, s megpillantjuk a távoli, de immáron elérhetőnek tűnő célpontokat. Fentről jól látszik patakok útja, átbuknak időleges gátakon és akadályokon, mégis szaladnak tovább, folyókba majd tavakba torkollva, hogy végső célként eljuthassanak abba az óceánba, mely ugyan távol, a láthatáron tűnik fel csak kékes színével, mégis tudjuk, az lesz a vizek végső állomása.

S egyszer, ha már elértük, türelemmel megvárjuk a hatalmas vízfelület kisimulását – amint kinn, úgy benn! – s akkor teljesedik be végleg Zoltán ma harmincöt éve írt jóslata:

„Mint vízben egyik orcza a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat.” Péld.: 27:19.

#társ #segítő #amegtervezettsorsút #látniajövőt #avilágóraműszerkezete #végsőcél #szerelem #küldetés #tűzésvíz #tükörkép