Weöres Sándor üzenetátadási szándéka Ars poetica című verse alapján

 

 

Weöres Sándor: Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

 

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom: életem legelső versélményei Weöres Sándor költeményein keresztül értek. Az óvodai foglalkozásokon, az iskolai ünnepségeken elhangzott, odahaza esti meseként, vagy később saját szórakoztatásomra olvasott és aztán kívülről mondott, szinte mantrázott művek mind – még ma is rácsodálkozom – maguk voltak a formai tökéletesség megtestesítői. Ritmusaiknak szabályos metronómja, mint bakelitlemezekbe vésett mikrobarázdákat, örökre zsigereimbe karcolta e versikéket s a rímpárok játékossága pedig végképp felejthetetlenné tette azokat. Igaz, közülük jó néhányat nem értettem. Az idegen, mégis dallamos kifejezések értelmére jóval később, felnőtt korban jöttem rá. Amivel nincs is semmi gond, hiszen a népmesék és -dalok is tele vannak titkos nyelvi kódokkal, rejtett üzenetekkel, olyan nyelvi jelrendszerrel, melyek használatával az ártatlan, pici gyermekszájak a felnőttek világának misztériumával találkozhatnak a lehető legszelídebb formában. Weöres is hasonló módon avatta be a gyermekeket, igazi sámán volt, akinek még dobra sem volt szüksége – zengtek-bongtak, kongtak s koppantak anélkül is titok-övezte verssorai.

S akkor itt van a formai tökély nagymesterétől egy olyan mű, melyben pimaszul mellőzi az összecsengő rímpárok virtuozitását! Ennek valami oka lehet – gondoltam, mikor legelőször próbáltam megfejteni a szakmai önvallomás rejtélyét. Jó, de mi okból teszi ezt? Az az ember, akinek feltehetően még a véredényeiben is ritmusra mozdultak „Weöres-vérsejtjei”, az nem véletlenül dobja nekünk ide ilyen hanyagul és spontánnak tűnő módon a költészet lényegéről szóló mély elmélkedéseit.

Muszáj volt tehát a formát mellőzve felkutatnom e sorok között a kérdésre a választ. De előbb térjünk vissza ahhoz a kijelentésemhez, melyben Weörest sámánhoz hasonlítottam. Mert hát mi is a sámánok feladata? Átjárót, hidat képezni két világ között, lecsatornázni üzeneteket, mankóként átadva azokat a hétköznapi embereknek boldogulásuk és könnyebb életvezetésük érdekében. Weöres Sándor egy ilyen sámán volt. Látott és érzett. Olyat, amit mások nem, s oly’ módon, mely szakmája avatott mesterévé tette. Művészetével szférákat érintett, melyek nem a fizikai létsíkok közé sorolhatók. Vagy ha mégis az anyagi világba helyeznénk álomszerű képzeteit, akkor azokban semmiképp sem a jelen idő lenyomatai tükröződnek, hanem valami távoli, ősi, történelem előtti kor motívumaival akarja kicsalogatni az emberek tudatalattijában benne rejlő válaszokat.

Azt, hogy Weöres erre született, mi sem bizonyítja jobban, hogy legelső versikéit már négyéves korában megszerkesztette, azoknak szabályos ríme, ritmusa volt. Az „odaátról” hozott nyelvi dallamvilág tehát már ekkor megmutatta magát. Formai zsenisége azonban önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy közvetítőnek, üzenetátadónak, kiválasztottnak titulálja bárki őt. Mély, tanító tartalom buzog fel költészetének földalatti forrásaiból. Weöres lelki alkata megkövetelte a filozofikus gondolkodásmódot. Pécsi egyetemi diákévei alatt megismerte több ókori gondolkodó világról alkotott elképzelését, találkozott jó néhány vallással, tanulmányozta azok szent iratait, az emberi történelem hajnalának írásos emlékein alapuló eredetmondákat és teremtésmítoszokat olvasott. Közel került az antropozófiához, valamint a buddhizmushoz, s belső elhívásnak engedelmeskedett akkor is, amikor 1937-ben, az irodalmi munkásságának elismeréseként elnyert Baumgarten-díját távol-keleti utazásra fordította. Ekkor mindössze huszonnégy éves volt, így az ifjú költő intuícióit követve merült el a keleti világban és abban a filozófiában, mely átragyog a jóval később, 1956-ban megírt Ars poeticán is.

Mert miről is szól Weöres Ars poeticája? Ha csak néhány szóval kellene összefoglalni, akkor azt mondanám: az Ego elvetéséről, az éntelenség állapotáról, melyet az igazi költészet, sőt, inkább egy egyetemes emberi magatartás alapjaként nevez meg, illetőleg a poetica termékét, a verset is egy önmagában értékvesztett dologként kezeli.

„Vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet” – kéri Weöres. De miféle ars poetica az, mely még magát a poeticát is elveti e kifejezésből?

Ahhoz, hogy megértsük Weöres észjárását s e művének mondanivalóját, meg kell ismernünk azt a vallási, filozófiai irányzatot, melyet Weöres a távol-keleti kultúrát tanulmányozva, illetőleg Hamvas Béla tanítványaként ismert meg s tett magáévá. A zent, mely se nem vallás, se nem filozófia, inkább egy egyén fölötti viselkedésrendszer, Hamvas révén tudta komolyabban tanulmányozni. E tudásanyag hatása, az Ego elvetése és hátrahagyása híven tükröződik Weöres e soraiban:

„Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti”

Az Ego egyik megnyilvánulási formája az egyéni önzés, mely azonnal megszűnik az Ego halálával is. Önmagában azonban még nem elegendő az Ego megszüntetésére való törekvésünk. A zen és Weöres hitvallása szerint is szolgálni kell a „géniusznak”, azaz isteni részünknek, s ennek legrövidebb útja, Weöres felszólítása szerint is, emberségünk levetése: „add emberséged” – szólít fel minket a költő. A hiúságtól, az alkotói dicsőség vágyától való megszabadulást feltehetően Weöres is csak így tudta elképzelni – megszabadulni önnön „folyton-változó” emberi természetünktől, melynek, értelemszerűen, folyton-változó terméke a dal, a vers is, tehát abban megtalálni az öröklét boldogságát végképp lehetetlen.

De ha nincs fontossága még Weöres szerint sem a költészetnek, az „üszköt lobogtató” dalnak, akkor mi az, amitől a fejlődni szándékozó lélek táplálkozni tudna? Weöres egyértelműen megadja erre is a választ:

„Fogadd el a lélek árján fénylő forró igéket”, azokat az igéket, melyek még a költő „múló dalába” is csak „vendégségbe járnak”.

Tehát a költészet, vagyis a művészetek megtisztító hatása nélkül is megtalálhatja az emberi lélek fejlődése útját. Ugyanis vannak belső erőforrásaink, melyek mindenkiben megtalálhatóak. A kérdés csak az, ki mit akar ezekkel az erőtartalékokkal kezdeni, hogyan tudja felébreszteni magában azokat a belső tüzeket, melyek „táplálnak, melengetnek” minket.

Én itt találtam meg a költő tudatos, vagy tudatalattijában megbújó szándékát ezzel a tőle szokatlan, formailag amorf művével. Ha megfigyeljük a vers rímképletét – abbab; bcbbc; bbdbd -, akkor azt sejthetjük, hogy a precíz kompozíciókkal büszkélkedhető, játékos virtuóz itt szándékosan hagyta el a forma tökélyét. Weöres maga is azt vallja, hogy a forma, az a mondanivaló, a tartalom ellen feszülő minőség.

„Bizonyos, hogy a ritmus és a rím gátlólag feszül a tartalom ellen. Mennél több gondolatot, előre kitervelt mondanivalót akarunk beépíteni a versbe, annál erősebben érezzük a közegellenállást” – írja 1939-es, A vers születése. Meditáció és vallomás című doktori disszertációjában.

Úgy vélem, itt lehet a titok nyitja; mi az oka annak, hogy nem a szavak és a sorok szabályos, mértani pontosságú lapjai közé zárt tiszta kristályképződményekké formálta a költő az Ars poeticát. Ez nem egy gyémánttisztaságú gondolati kincs, hanem sokkal inkább egy olyan érchez hasonlítanám, melyet a lélek kohójában kell kinyernie az olvasónak.

A zseni, a lángész forró atmoszférájában olvad meg az „ige” folyékony érce, melynek a Weöres által kinyert anyagát mindenki külön-külön, saját edényében tudja olyan vonzó, nemes formává alakítani, mely egyedi és megismételhetetlen. Weöresnek talán éppen ez lenne ezzel a verssel a célja: magad emészd, magad formáld a tartalmat! E sorok közt nincs salak s kicsit amorf alakjában csakis az értő olvasó fedezi fel az igazi, segítő esszenciát. Az Ars poetica lényege olyan kincs, melyet csak kevesen tudnak valóban felismerni. Értékét leginkább ahhoz az aranyhoz hasonlítanám, melyet kiolvaszt a belső munka hője, s melyet önmagunk öntőformájába töltve az egyéni megértés útjára vezethet minden olvasót. A munkát tehát, versének megértését, ránk bízza Weöres, mint tanítványára a bölcs alkimista. Azt kívánja, dolgozzuk meg a magunk belső aranyát, formázzuk a magunk képére tanítását. De ehhez kétségkívül szükség van némi tudásra, filozófiai ismeretre, a lét törvényei iránti kutatás igényére. E műve csak ezen ismeretek birtokában lesz valóban befogadható és magunkban áttranszformálható. Azonban ha megérti az „üzenetet” az alkotásra törekvő ember, akkor annak saját kohójában is születhetnek értékes aranyrögök, melyeket a jelenkor kihűlt salakja közül kell kikaparnunk.

Számomra, aki szintén erős elköteleződéssel dolgozom a versírás formai és tartalmi egyensúlyán, igazi tanácsadás az Ars poetica. Sőt, nem is alkotói, mint inkább életviteli tanácsot adott számomra. „Ars poeticá”-tlanító ez az ars poetica – s ez már önmagában egy paradoxon, mely szintén a zen egyik kedvenc tanító eszköze. A koanok, mint párbeszédekbe ültetett paradox történetek a tanítványok gondolkodását tréningezik s az emberi tudat hatalmába vetett örök kétkedést oktatják általuk. Weöres hasonlóképp nyilatkozik saját költői szerepéről, erényeit sokkal inkább egy kollektív tudattalanból való merítés képességének, mint saját tehetségének tulajdonítja.

Akárhogy is, számomra Weöres azon költőóriás, aki a Bóbitától kezdve az Ars poeticán keresztül vezetett el A teljesség felé. Példaképem, inspiráló sámánom, belső alkimistám, kinek művészetén keresztül tudom megismerni és megérteni, hogy saját lényem is csak „pont és végtelenség”.

Pont.

Az írás megjelent a Maradok #VERS #DAL Háló irodalmi portál Weöres Sándorról szóló, 2023-as kiadványában. Kiadó RCONTACT Kft., kortárs reflexiók

A fotók Pozsgai Gergely Te és Én című kisfilmjéből valók. 

#költészet #arspoetica #egonélküliség #weöressándor #sámánköltő #zentanítás #antropozófia #pontésvégtelen #aversige #fényésdal #aköltészetlényege #ateljességfelé #weöresvérsejtek #verskoan