A fenti képen tizenhét éves vagyok. A fotó még 1988-ban készült, egy KISZ-vezetőképző tábor alkalmával. A Pink Panther nevű csapat (azaz Rózsaszín Párduc – az emblémája ott lóg a nyakamban -, hogy honnan jött a név, fogalmam sincs, mivel nem is egy full csaj-brancs volt a miénk) lelkes tagjaként töltöttem ott két hetet. S ennek a tábornak az emléke egy jó ideje olyan erővel ruházott fel, melynek segítségével sokkal tudatosabbá vált az a segítő munka, amit folytatok.

Nemrég ugyanis bevillant, hogy én itt, a miskolci Csanyik-völgyben is kaptam ám muníciót ehhez a munkához. Mert – és ezt már sokszor vallottam – feladattal érkezünk ide, ebbe a földi világba! Egyáltalán nem véletlen, kikkel hoz minket össze a sors, milyen események átélői vagyunk! Minden személy és minden történés előkészít, felvértez annak a feladatnak az elvégzésére, melyre megszülettél. E tényben való hitem egyre erősebb, s a körülmények, helyzetem és életem alakulása is folyton folyvást efelől erősít meg.

No, de mit is kaphattam én egy propaganda-célú szervezet neveldéjében az „átkos” utolsó éveiben?

S most legelőször is szeretném megvédeni a KISZ-táborok renoméját: nemcsak az volt a szándék, hogy a hamvas ifjúság még érintetlen, s épp ezért termékeny talajába a szocialista értékek csíráját beleplántálhassák. A vidám vetélkedők és (tényleg!) szolid bulik mellett számtalan hasznos, iskolai tanulmányainknál és életvezetési problémáink megoldásánál is sokat segítő ismeretanyag került elő itt. Ráadásul a feladatok tréningeztek minket, többek között a véleménynyilvánítási készségünk fejlesztését erősítették. Egy alkalommal, például, megadott témákról kellett 20-30 perces felkészülési idő után beszélni. Kiselőadásunk egy emelvényen történt, s fel is vették e produktumot videóra (akkor ez a technika még nem volt annyira elterjedt, mint ma, így nem kis izgalom kísérte), hogy később azt kielemezve lássunk rá önmagunk képességeire. A témák változatosak voltak, némelyik egészen humoros vagy épp komolytalan, némelyik száraz és unalmas (elképzelheted, mit élhettünk át, ha még egyikőnk-másikunk tetézte is az efféle témát monoton, vagy épp akadozó beszédével). S rémlik, hogy mikor kihúzásra került a saját topik, fel is háborodtam, hogy bezzeg a sors, mert hát nekem milyen szörnyűségről kell már megint beszélnem!

Témám pedig így hangzott: Mondj véleményt az öngyilkosságról! – vagy valami ilyesmi. S mindezt kb. 15 percen keresztül kellett kifejtenem! S közben videófelvétel! Na, gondolhatod…!

Aztán, ahogy megnyugodtam, elkapott egyfajta lendület, s olyan jól sikerült az előadásom, hogy csak úgy záporoztak a leendő és gyakorló KISZ-titkárok felől a dicséretek. Éreztem: engem érdekel ez a téma, határozott álláspontom volt, s ráadásul előző évi irodalmi tanulmányaimból ügyesen tudtam segédanyagot is behozni beszédem színesítésére. Arany János: Hídavatás című művéből idézgettem (emlékszem, itt egy óriásit vétettem, ugyanis a címet helytelenül Hídépítésként említettem), a halálnemek és azok indítékainak sorolásával támasztottam alá mondandómat, melynek egy kifutása volt: az ítélkezés nélküli elfogadás. Így visszagondolva, mindig is liberális voltam e témában. Nem hittem már akkor sem, hogy nekem tisztem bárki, másokat elborzasztó tettéről lehúzó véleményt formálnom. A legfontosabb mondanivalóm és üzenetem szerint – annak ellenére, hogy bigott katolikus családban nőttem fel – nem tudtam és akartam kimondani a verdiktet egyetlen egy halálba ugróról sem…

(…egy halálba ugróról sem… – visszhangzik most bennem a szó.)

Ma is beleborzongok, mikor visszagondolok erre a talpraesett és a minimális felkészülés ellenére is jól összeszedett érvrendszerre, annak megmutatására. S ahogy visszanéztem a felvételt, láttam, hogy míg mások zavarukban öntudatlanul szétszedték mikrofonjukat, vagy épp leműtötték a saját körmüket beszédük közben, addig én úgy álltam bele a feladatomba, hogy abban hiba (a Hídépítésen kívül) nem volt. Ma már tudom: ez egy felkészítés volt, valódi tréning.

(S neked, kedves olvasóm, vajon milyen feladatod/küldetésed lehet ebben az életben?)

S most, hogy az elmúlt napokban egy öngyilkosságot elkövető fiatal színésznő halála körül fellángoltak a viták, a szuicid hajlamról és tettekről szóló pro és kontra véleményformálások, kérdem én: Te, aki el- és megítélsz másokat, végigélted-e azokat a helyzeteket, amit az öngyilkos, tette előtt? Te, aki lehúzóan nyilatkozol és a felelősségről papolsz, mondván: „nem törődik az a szerencsétlen az ittmaradottakkal”, belelátsz-e abba a kapcsolatrendszerbe, ahonnan valaki ilyen drasztikus módon akart kimenekülni? Ismered-e az illető lelki összetételét, transzgenerációs terheit, betegségeit, idegrendszerét, körülményeit, és egyéb befolyásoló tényezőit? S ha nem, mi alapon mondasz bármi lesújtót arról az emberről, aki ki akar szállni abból a dimenzióból, ahol már nem leli nyugalmát és helyét?

Megvallom: mióta megtörtént a mi esetünk (s a rendőrségi jelentésben balesetnek nyilvánítják a fiam tettét, én azonban tudom, hogy ő szándékai szerint ki akart lépni ebből e világból), azóta szinte a nap 24 órájában azzal foglalkozom, hogy megértsem, átlássam az odavezető útját, tettének miértjeit, hátterét és következményeit. Ébren és még álmomban is e körül jár az agyam, s kijelenthetem: ha mindenki a saját lélekútjával foglalkozna (ami legfőbb egyéni feladatunk itt, e földi világban!), akkor jóval kevesebb sérülést okoznánk egymásnak mi, emberek.

Ma, szeptember 10-én van az Öngyilkosság Megelőzésének Világnapja, s tudom, hogy nagyon sokan járnak e vékony jégen, sokan szenvednek depressziótól, gondolkodnak, vagy épp kísérelték meg a kilépést a fizikai világból. Épp ezért érzem, hogy nekem semmi más dolgom nincs, csak folytatni azt a véleményformáló munkát, melyet – fura mód – már tizenhét évesen is felkínált számomra a sors egy KISZ-táborban.

#öngyilkosság #KISZ-tábor #szuicidhajlam #ítélkezésnélkül #életfeladat