„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Zsolt.: 23:4

Nem szeretnék semmilyen bibliai vagy vallásos témába belemerülni, de azonnal ez az idézet/ige jutott eszembe, mikor körvonalazódni kezdett bennem az alábbi írás. S még ez is: hiszen én kétszer is jártam a halál völgyében!

Ugyan nem a saját halálomat éltem túl, de annak is sorsfordító ereje van, ha a gyermekünk halálközeli állapotát, vagy netán halálát tapasztaljuk meg. Fiam, Péter 2020. januárjában távozott el az élők sorából. Halálát, közvetve, drogfogyasztás okozta. LSDT-t vett be néhány órával azelőtt, hogy kiugrott a debreceni Markusovszky kollégium legfelső szintjén lévő szobája erkélyéről. Az esést 12 órával élte túl, így én a halála utáni percekben jutottam be abba a műtőbe, ahol próbálták életben tartani a minden porcikájában összetört testét. Ott voltam, tehát, az „átkelésénél”. És csodát éltem át…

Ahhoz azonban, hogy ezt ilyen tiszta elmével és tudatosan, reá figyelve megtapasztaljam, nekünk, kettőnknek már korábban is beavatásokon kellett keresztülmennünk. Péter ugyanis nem először került a halál völgyébe. Tíz évvel ezelőtt az esemény előtt egy nagyon súlyos és máig pontosan meg nem határozott kór támadta meg, mely először a táplálkozásban, majd később már a látásban is akadályozta. Gennyes, hólyagos kelések öntötték el kicsiny arcát, minden nyelés nehézséget okozott számára. Enni nem tudott, s a kétnaponta felkeresett orvos sem tudott semmilyen hatásos tanáccsal szolgálni számunkra. Petike arca a felismerhetetlenségig eltorzult. S bár hősiesen, sőt a belőle még ekkor is spontán jövő, csípős humorral és iróniával kezelte a jelenséget, mégis néhány hét alatt oly módon legyengült, hogy sem járni, sem beszélni nem tudott. Így került be a kórházba. Ott annyira hirtelen hanyatlani kezdett az állapota, hogy végső megoldásként egy rendkívül erős immunanyagot kezdetek el infúzióban adagolni a már szinte alig reagáló gyermek testébe. Hatalmas volt a rizikó, de muszáj volt bevállalnunk. A szer végül hatott, visszahozta őt egy erősebb, stabilabb állapotba, s a genny is kezdett kitisztulni a szervezetéből. Ám Petya korai szerződést köthetett azzal a bizonyos halállal, mert ezek után még két fertőzési hullámon átesve újból, lassan, de biztosan abba a bizonyos völgybe kezdett besétálni…

El tudod azt képzelni, milyen érzés belenézni úgy a kezelőorvos tekintetébe, aki addig csak biztatott és erőt öntött beléd, hogy abban már nem találsz semmi kapaszkodót? Három küzdelmes hét után hazaengedtek, vagy inkább ez lenne a helyes megfogalmazás: hazaküldtek minket a kórházból. El, a fertőzésektől távol, mert már minden (is) támadta a szervezetét. Így egy járni nem tudó, csontsovány, enni képtelen gyermeket kaptam vissza, s éreztem: azért adták haza, hogy inkább otthon távozzon el…

Azt, hogy mi történt azon a napon, mikor hazamentünk a kórházból, s hogyan jutottam el odáig, hogy ne a félelem, de a hit és az akarat legyen úrrá bennem, most hosszú lenne leírnom. Mindenesetre az első, saját ágyunkban töltött éjszakát nem alvással töltöttem. Imádkoztam. Hosszan, mélyen, teljes odaadással és energiával, úgy, mint addig még soha az életben. És ott történt valami! Egy olyan csoda, mely tíz év múlva is megismétlődött ugyan, bár egészen más helyzetben és eredménnyel. De e két eset egymást erősíti, ma már tudom. A két helyzet együtt adja meg számomra a hitet és a muníciót a jelenlegi munkámhoz. E két élmény vált a „beavatássá”!

Soha nem fogom elfelejteni az az éjszakát! Emlékszem, ahogy ott térdepeltem, görnyedtem az ágyban Petya törékeny, kis teste felett, s mantráztam az égieknek, egyszer csak egy furcsa erőgomolyagot kezdtem érezni magunk körül. Meleg, szinte forró áramlat fogott minket körbe, tagjaimat bizsergés járta át. Ez körülbelül 2-3 órán keresztül tarthatott, egy nagyon különös, addig még sosem tapasztalt megélés volt. Béke és „fényes” állapot volt bennem, s közben tudtam, hogy én most Őt, a fiacskámat, visszaimádkoztam az életbe. S tudtam, hogy ezután valami jó fog történni. És reggelre egy mosolygós gyermek ébredt fel, aki ülni, állni, majd enni is tudott… Nem részletezem itt, milyen stádiumok következtek még, de ettől a naptól állapota látványos javulásnak indult és néhány hét múlva teljesen meggyógyult.

Nem véletlenül próbáltam ilyen részletességgel leírni, hogyan tért vissza a halál völgyéből tízévesen Petya. Mert az újabb látogatásakor, ahol csak néhány perc választott el attól, hogy vissza tudjam hozni újra őt ide, ebbe a földi világba, ugyanazt a furcsa, meleg energiagömböt, ugyanazt a békés, nyugodt és szeretetteljes állapotot éltem át. Persze, először őrjöngtem és üvöltöztem, hogy: Gyere vissza! Még az orvosoknak is felemlegettem, hogy én már egyszer visszahoztam az életbe, akkor most is menni fog! (Elgondolkodtam: ha pár perccel hamarabb érek oda, akkor valóban sikerül? És ha igen, mit kezdtünk volna azzal az összetört testtel? Akarta volna ezt ő? Nem hinném.) Aztán a nagyon rövid (és nagyon hangos) agóniám után történt valami. Egy kegyelemmel teljes varázsütésre elhallgattam, és onnantól nem a kétségbeesés, a fájdalom dúlt már bennem, hanem figyeltem azt az „élményt”, melyet – hitem szerint – Petya élt át az „átkelésnél”. Láttam a fényességet. Persze, nem kint, hanem belül, magamban – nehéz erről a földöntúli élményről földi kifejezésekkel beszélni. De éreztem a rendet, az ő akaratát, s azt, hogy neki most nagyon jó. S hát, ha neki jó, akkor nekem hogyne lenne jó…? Végtelen elfogadás és szeretet volt bennem, s ez a körülbelül másfél-két óráig tartó élmény olyannyira átmosott és átalakított, hogy onnantól kezdve majdhogynem mosolyogva közlekedtem. Hetekig, hónapokig egy rendkívüli, szeretettel és szelídséggel teli állapotban voltam. S jó két évig azt éreztem, nem vált el tőlem Péter, nem éreztem a fizikai hiányt. Emlékszem, még akkor, az első hónapokban is úgy beszéltem mindenkinek róla: nem halt meg Peti, velem van.

Azokban az időkben nem volt bennem félelem. Nem volt a közelemben „a gonosz” – ahogy a Zsoltárok könyvének fenti fordítása is mondja. De a kezdő bibliai idézetnek vannak másféle fordításai is:

„Még ha a sűrű sötétség völgyében járok is, nem félek semmitől…”

„Bizony, még ha a halál árnyékában, sötét és mély völgyeken kell is átmennem, akkor sem félek a gonosztól…”

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól…”

De mindegy is, melyik változatot olvasom: én mindegyik állapotot megéltem, semmitől, leginkább a haláltól nem féltem (s most se félek). Lehet, furcsa, amit írok, de azt érzem: áldott állapot volt az az időszak.

A fiammal járó misztikus utazásokat a halál völgyébe, nem véletlenül kaptam, tehát. Egyfajta kincshez, „látáshoz” és tudáshoz jutottam hozzá, melyet azonban másokkal is meg kell osztanom. Ezt már ott, abban a búcsúórában megfogalmaztam magamban, mikor utoljára puszilgattam végig pergamenszínű bőrén az anyajegyeit. Már akkor tudtam, hogy nekem ettől kezdve ez lesz az életfeladatom, a küldetésem. Úgy beszélni a halálról, ahogy azt megtapasztaltam, az emberek végességtől való félelmeit eloszlassam, s ezáltal az életet is meg tudják élni felszabadultan a maga teljességében. S persze tudtam, hogy arról is beszélnem kell, ami Őt odáig vezette, hogy kábítószerrel meneküljön ki egy szétzilált, feszültséggel teli családból, amelyben – szeretet és megértés híján – sem önmagát nem tudta elfogadni, sem megoldást nem tudott találni problémáira. Már ott, a halál völgyében eldőlt: nincs más választásom, nekem életem hátra lévő részében a halál völgyéről, és az ott megtapasztalt szélsőséges, de csodákkal teli élményekről kell írnom és vallanom.

#beavatás #sorsfeladat #halál #ajándék #tudás #látás #visszaimádkozniazéletbe