Kedves Olvasóm! Mit gondolsz, mi közöm lehet ehhez az idős úrhoz, kinek neve John Lowe, s az Egyesült Királyság Ely nevű városában élt? Elárulom. Johnról úgy tíz évvel ezelőtt kezdett keringeni a hír, miszerint 94 éves korában még aktívan balettozik, de ami még érdekesebb, ezt a tevékenységét csak 80 évesen kezdte el tanulni. Lendülete, kitartása révén oly módon fel tudta fejleszteni tudását, hogy több balettelőadásban is szerepet kapott, mint táncos, sőt, az egyiknél kifejezetten neki írták a főszerepet.

Legelőször egy videófelvételen bukkant fel nekem a kissé hajlott hátú, csontos, inas lábaira tapadó harisnyában tipegő bácsi, s megmosolyogni való mozdulatokkal próbált piruettezni. S majdhogynem nevetésre állt volna a szám, mikor azt mondtam magamban: ha neki boldogságot ad, akkor mi van ezen megmosolyogni való?

Olyan furán vagyunk mi, emberek összerakva. Valahogy úgy élünk itt, ebben a világban, hogy mindannyian szeretnénk különlegeset, egyedülállót megélni, kitalálni valami újdonságot, felfedezni valami nagyszerűt, kitűnni valamivel a szürke tömegből. Aztán mikor valaki valóban kitűnik abból a bizonyos szürke tömegből a maga egyéni színeivel, akkor arra már ferde szemmel, gyanúval néznek, vagy netán kinevetik, bolondnak titulálják a háta mögött. Kilencven évesen harisnyában ugrabugrálni?! Uggyan má’!

Megvallom, teljesen elvarázsolt a hóbortos öregúr! S lássuk be, a hír önmagában is elképesztő, hiszen az ízületek, a csontozat állapotát nagyban befolyásolja e megterhelő mozgás. Ám engem a hír másik fele jóval inkább izgalomba hozott: állítólag az idős, életvidám öregúr a balettra, mint örömforrásra, felesége hirtelen halála után talált rá.

Nos, ennek hallatán értettem meg teljesen ennek a bácsinak a motivációját. Tudtam, mi zajlott le benne, hogy e társadalom számára bohóságnak tűnő foglalatosságba kezdjen, s mit sem törődve korral és konvenciókkal, saját lelke szárnyalásának adott lehetőséget és teret.

Mert a lélek szabadnak születik! Csak, hát, a társadalmi szabályrendszerek, a kezdetektől fogva zajló nevelés, a tiltások, tilalmak mind-mind leláncolják ezt a szabad lelket! Így nem csoda, hogy mire felnövünk és elkezdjük felnőttkori életünket, s rájövünk, hogy csak akkor fogadnak el minket a társadalom teljes jogú tagjaiként, ha bizonyítványokat, képesítést, szakmát, diplomát, családot, anyagi javakat szerzünk magunknak. Ennek érdekében – vagyis, hogy elfogadjanak – megalkuszunk, beleállunk a mókuskerékbe, és szép, lassan eltemetjük gyermek- és ifjúkori vágyainkat. Életünk zenitjéhez érve pedig már rég elfelejtjük azokat az álmainkat, amiktől egykor felgyorsult bennünk a vérkeringés, a furaságainkat és különcségeinket, amitől picit másnak látszottunk, s végül önmagunk lelkére rabláncot téve elhisszük: így kell tennünk, mert így a helyes. Aztán ekképp éljük le életünket.

Pedig a lélek eredendően szabad! De miközben itt, a földön a dogmák, szabályok, a kötelességteljesítés ketrecében vergődik, aközben elfakul, elveszti lendületét, fényét. Szürkévé válik. És a szárnyalás? Uggyan má’, hol van az?!

No, és itt jön a halál! Mert mi van, amikor egy súlyos trauma történik, a talán legsúlyosabb: elveszítünk valakit, aki fontos volt nekünk, akivel a lelkünk össze volt nőve, s kénytelenek vagyunk elszakadni tőle? Ekkor a lélek „megsebesül”. Ezért van a hatalmas fájdalom. S a léleknek az a bizonyos szürke leple felhasad. Ám a hasadás mentén újból beáramlik valami abból a fényből, mely valójában körbevesz minket, mely mindig ragyog abban a dimenzióban, ami a fizikai világon túli birodalom. Tudom, hogy az, aki már veszített el közeli hozzátartozót, s a fájdalom érzeten túl megpróbál fókuszálni az elhunytra, az egy olyan lélekállapot közelébe juthat, hogy csatlakozhat ezzel a magas minőséggel. Tudom, mert megtapasztaltam. Kétszer is.

A fiam halála után olyan emelkedett, félelem nélküli és békés állapotba kerültem, hogy olyan szeretetteljes, tiszta emberré váltam akkor, melyre minden magas minőségre törekvő ember vágyik. Valami végtelen kegyelem folytán – melynek forrását azóta is megszállottan keresem, kutatom – nem a fájdalom és a kétségbeesés, nem a düh és a pusztító negatív energiák kerekedtek bennem úrrá, hanem egyfajta mennyei béke. Muszáj így fogalmaznom. Mert azt a nyugalmat és rendet, amit akkor tapasztaltam, mikor vele tölthettem a halála utáni két órát, még soha máskor nem éltem át. Földöntúli volt, igen. Érdekes, ebben a helyzetben megláttam mindennek a miértjét, s azt is, hogy „minden úgy van, ahogy lenni kell”.

Az utána következő két év ennek a lebegésnek az állapotában telt el, s az én lelkem valóban elkezdett szárnyalni. A külvilág megítélésének félelme nem tudott rajtam eluralkodni, hagytam, hogy emelkedjen fel, magasra, oda, ahova minden emberi lélek tartozik… S végre, így ötven után, elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, melyek még inkább feltöltöttek, érdeklődésemnek megfelelő tevékenységekkel, mik pici korom óta vonzottak. Belépve az alkotás, a színház birodalmába, a versek, a tánc, az ének, a játék mind-mind örömforrássá váltak számomra. Mindig is azok voltak, de csak e fénnyel átitatott, emelkedettebb állapotban mertem hívásuknak engedni.

Tudjátok, Kedves Olvasóim, miért kezdtem el blogolni, s írni a tapasztalataimról jó négy évvel ezelőtt? Hogy minél több ember számára megmutassam annak lehetőségét, hogy létezik a veszteség fájdalmán túl egy csodálatos, önmegváltó folyamat, az alkotás folyamata. Hogy lehet az itt töltött életnek örömet, sőt értelmet és értéket adni akkor is, ha óriási fájdalmak és traumák tűzdelik tele életutunkat. Felül lehet emelkedni a fájdalom mocsarán, hiszen van egy csodálatos eszközünk hozzá: a lelkünk, s annak szárnyaló ereje!

S azt is tudom – tapasztalatból -: aki megmosolyog a lenti fotók láttán, melyek az egy évvel ezelőtti énekvizsgámon készültek (igen, kicsit táncolok is közben nagy átéléssel), annak lelke, valószínű, rabláncon van még, nehezen enged azoknak az ábrándoknak és vágyaknak, melyek lendülete talán egy boldogabb, elégedettebb világ levegőjét engedné számukra is belélegezni… Olvasd, kérlek, más írásomat is el, hátha együtt tudsz velem repülni a végén!

#halál #léleknövekedés #önmegvalósítás #alkotás #örömforrások