Vers
Hajnalban, harmatban
Átszűrtem magam,
szellő, a hálón. Kincsem
gyöngyként csillog most.
Transzplantációra várva
Kipakoltam eléd a szívem.
S hogy forró volt és gyorsan dobogott,
mondtál egy-két hűt, meg hát
s felsoroltál sebtiben néhány okot.
Majd néztük. A levegő körötte remegett.
Lassulva lüktetett a kis izomdarab,
számoltam rajta bambán a kék ereket.
Láttam, fogad alsó ajkadba harap.
Majd elfordultál. A vér édeskés szaga,
mi borzasztott, taszított téged talán,
vagy az a kis zsírmirigy maga,
mit észrevettél a bal pitvar falán?
Telt az idő. Még kábán érzékeltem,
hogy egy dübbenést se lehet már hallani.
Csak álltál, mit marhára nem értékeltem,
hisz te akartad, hát segíthetnél, vagy valami…
Aztán nem mozgott. Gondoltam: Szép!
A hús lassan teljesen kihűl!
Majd elsötétült minden. Utolsó kép:
egy fanyar, tehetetlen ránc a szád körül.
Orgazmus 1 tételben
Mikor bajuszod szálai simították
pihéim orrom s combom körül,
nem kellett eljátszanom orgazmust.
Csókod előbb még bódító sem volt talán
– érezték nyelven bimbói is -,
csak édes, mint forrás előtt a must.
De testem pavlovi mód válaszolt
az ízre, vérem hevült-tolult, s a szív
lüktetve verte bennem a taktust.
Indult a zsigerek szimfóniája. S az
érzéki zenekar játszott, úgy
véve fel az egyre gyorsabb ritmust,
hogy tagjai átadták magukat az
áramló örömnek s húzták kéjjel
tökélyre komponálva az aktust,
melynek végén minden hangszerszám, s izzadó
zenész is remegve tombolt, hogy
sikolyom adja meg a záró tust.
Fiamnak
Várj! Mindjárt… Torkomra fagyott még a szó.
Keménnyé vált. Mint hajnalra a sárrá foszlott hó.
Pedig oly’ sok mindent kellene elmesélnem.
Ezt az évet. Ami volt. Amit át kellett élnem.
Mert élnem kellett. Tudod? Én itt maradtam.
Veled. Nélküled. E két szót forgatom magamban.
S elém gurul az a dermedt, januári rémület,
a sáros sír mélye, vagy az a magas épület…
Jaj, fiam, a kezem most össze-vissza irkál!
– Boldog új évet, Anya! – elsőnek te hívtál.
S akkor még annyi hit, annyi bizalom volt bennem,
akkor még minden balsejtelmem félretettem.
(Mert, tudod, a jó anyák zsigerből mindent tudnak,
tudod, fiam, tanítottam, az álmok nem hazudnak,
hisz, mint jóslófájás tört rám egy éjjel az álom,
melyben lezuhant, halott tested feltámadását kívánom!)
De akkor még új évet kezdtünk új lendülettel,
új fészket rendeztem be neked csupa szeretettel.
De hiába. Félve kutattam zavart tekinteted,
és láttam, már sehol nem leled a helyed.
S akkor, te, döntöttél. … Bennem döbbent borzalom.
Ezt éreztem én? Vagy ez egy álom következménye, vajon?
Mi, mit szül? Egy pillanatnyi döntés a halált,
mi húsz évnyi örömet hirtelen semmivé darált?
S a halál nem szülhet mást, csak mi szenvedés, fájdalom,
míg testvéred, nagyanyád egy üreget áll körbe, s lábuknál lassan nő egy sírhalom?
Nem szülhet mást, csak könnyet, sírást és fogcsikorgatást,
zokogást, üvöltést s átok-árkokkal szántott vádaskodást?
Nem álltam be e sorba. Csak rád figyeltem s az érzést:
mintha átölelnél… S halálod bennem szült valami mély megértést.
Szinte nem is sírtam. Akkor fogant meg bennem a csend.
Körülöttem káosz, bensőmben egy furcsa rend.
Majd jött a vírus. Képzeld! Ez olyan… globális.
S a kórtól rettegő emberek védekezni kezdtek minden módon, máris.
Bezárkóztak. Arcukra maszk s alá félelem fagyott.
De engem ez valahogy annyira hidegen hagyott.
Minden nap kijártam hozzád. Naponta többször is.
A térdem földes volt mindig. A körmöm is.
Valódi csönd jött. Nem nyíltak kopott szóvirágok.
Csak sírod zsombékán harsant a fű, aztán lopott hóvirágok,
csigavonalba rakott törött, üres csigaházak,
tán jelképei egy elhagyott családi háznak…
S aztán egy nap, ahogy hantod mellé dőltem a friss fűbe én,
csak néztem, csak néztem, csak néztem a semmit a mindenség egén.
A semmit. Hisz már gépek sem szálltak fölébe, semmi nem húzott
maga után felhővé hízott, kövér kondenzcsíkot.
Mintha szemed tiszta, mélykékjét láttam volna.
Belenéztem, majd távolabbra, túlra,
oda, hol laknak rideg űr-istenek,
a Föld fölött, most labdáznak vele, hiszen kerek!,
ó, csak nem kényükre-kedvükre dobálnak minket odafönt,
mondd, Mindenség Ura, sorsunkról ki dönt!?
Hol van megírva, hogy kinek mikor jön el a vég,
s a vég egy új kezdet, vagy épp mindent berekeszt eképp?!
Ezernyi kérdést tettem fel én,
feküdve a temetőben annak a tavaszi napnak reggelén.
S egyszer csak kiürült belőlem minden gondolat,
s ekkor darabokra hullva láttam a világot s magamat.
Majd téged. A sok kis alkatrészed.
Cikázott, lebegett, mint egy igézet,
kavargott vadul, mint látszanak porszemcsék,
ha szobaajtón bekúszik egy gyors fénycsík.
S a Te, s az Én, összekeveredtek,
s együtt már Mi-vé válva táncolni kezdtek…
Jaj, fiam! Te itt vagy bennem!
Lényed apró részei. Te építesz fel engem!
Nézd! Én már nem vagyok az, aki ez év elején voltam,
én már egész mássá váltam, mióta „beszélgettem” veled holtan.
Eddig angyalnak hittelek, aki távoli, égi,
de bennem már semmi, tán egy sejtem se a régi,
újraszültem magamat veled egészen,
ezért nincs fájdalom, hiány, te vagy bennem egy részem.
Mindent értek, vagy érteni vélek.
Legalábbis azt, hogy isteni szándékot nem kell, megértsek.
A lélek, mi mindent érez. Nekem csak azzal van dolgom!
Dolgozni rajta, fényesre csiszolnom,
tenni a jót, s csak jót tenni csak azért is,
legyen több a világ! Meg érted, magamért is.
Ó, fiam, a lelkem néha annyira elfárad,
pedig tőled felém oly’ sok erő árad.
De bírom. Hidd el! A súlyt s a feladatot,
mit a Jóisten rám, ránk, valamikor rakott.
Tudod, fiam, idelenn most is maszkokban járnak.
Amúgy is… Álságos álarcát a világnak
te alig tűrted.
(Érintését ezért is viselted nehezen a téged már szétcincáló bűnnek.)
Szóval maszkot hordanak az emberek. Félnek.
Temetésre járunk. Én jól vagyok. De vannak, kik nem békélnek.
Az illatod hiányzik. Szeretlek. S, látod, most mosolygok sután,
mert félek, milyen lesz nélküled a karácsony húsz év után.
De, nem! A félelem szót jövőre törlöm végre!
(Ó, csak ennek az évnek lenne már vége!)
Mit is mondhatnék végül, Drága Gyermekem?
Köszönöm, hogy voltál, vagy, s mindig leszel nekem!
Limerick
Van egy nő. Olyan szép, mint egy ikon.
Kezében a szerszám. Felirata: Nikon.
Kattogtatja, csodálom,
számomra ő, mint egy álom…
El se hiszem, hogy ő is ereszt likon.
Metoo magyar módra
Gondom-bajom rahedli.
Leszakadt a hokedli.
Kiborult a nokedli.
Szemem alatt monokli.
Nem megy most a pukedli.
Dedikált példány nálam rendelhető e-mailben.
bármi-NŐ
Nevem, Lovass Adél, választott név. Mikor 2015-ben elkezdtem a saját örömömre írni, szükségét éreztem énem alkotói oldalának megjelölésére. Más ez a személy, mint az, aki dolgozni jár, gyereket nevel, takarít, mos és főz. Aztán arra jöttem rá, hogy mégsem teljesen más, hiszen mindig arról a személyről írok, aki dolgozni jár, gyereket nevel, takarít, mos és főz. De közben érez. Figyeli saját, belső rezdüléseit, titkos vágyait, rejtett adottságait. Azt az oldalát, melyet talán sose lát senki, vagy csak a kiváltságosok.
Kezdetben a fióknak készültek műveim, mivel magyartanári képzettségem miatt nem nagyon mertem átlépni az irodalom pantheonjának még a küszöbét sem. Nem voltam abban biztos, hogy merhetek-e én, avatatlan, bekopogni oda, hol az általam ismert és tisztelt "nagyok" léteznek. Aztán győzött a belső kényszer.
Az alkotás segít. Számomra a túlélésben segített. S abban, hogy bárki lehessek, bármilyen helyzetben. Bármi-NŐ. Számodra pedig abban segíthet, Kedves Olvasó, hogy ha felismered önmagad valamelyik szerepemben, tudd, hogy minden feldolgozható s minden leküzdhető. Akár a halál is...
Kötetem segítő célzattal készült. Segíteni szeretném azokat az embereket, akik hasonló nehézségeken mentek keresztül, mint jómagam. Műveim elsősorban a női lét problémáiról szólnak. A könyvbemutatókon és közönségtalálkozókon verseimet magam adom elő, érzékenyítve a hallgatóságot, felszínre hozva eltemetett fájdalmakat, sérüléseket. Az ezt követő terápiás beszélgetésekhez olyan együttműködő szakembereket keresek, akik a művészet erejével felszínre csalogatott traumákat a segítségre vágyó egyénnél hatékonyan tudnák a későbbiekben kezelni. Elérhetőségeimen várom a jelzéseket, mind, az erre a feladatra vállalkozó szakemberek, mind pedig azon érdeklődők részéről, akik szeretnének hasonló, rendhagyó könyvbemutatókat szervezni.
Technikai hiba miatt az üzenetek nem érkeztek be hozzám. Kérlek, ha nem kaptál üzenetedre még választ tőlem, írj a
címre.
Megértésedet köszönöm!
- Lovass Adél