Egyedül maradtam tehát veled. Nem, én nem félek az esőtől, tulajdonképpen nem is érzem a rám verődő kövér vízcsöppeket. Egy picit úgy viselkedik a testem, mint a lelkem: érzéketlen a külső-belső ingerekre. Ezt a megállapítást legelőször a pszichológusom szájából hallottam, és bár én végképp tiltakoztam ez ellen a diagnózis ellen, idővel be kellett látnom, hogy valóban így van. Mondjuk, ez segít. Mi lenne, ha abban a fájdalomban kellene élnem, amit az elvesztésed okoz? Jól van ez így, tényleg. Nincs fájdalom, nincs semmilyen félelem bennem. Valóban, én nem tartok már a haláltól sem, ez a félelemmentesség pedig mérhetetlen adomány, akárhogy is nézzük. Meg is kértem a pszichológusomat, hogyne akarjon engem meggyógyítani, nekem ez az állapot megfelel, ha már így alakult, akkor maradjon is így.

Nézem a földet, nézem, ahogy a fű bársonya közül ki van harapva egy darabka sár. El kellene hinnem, hogy ott vagy alatta, de az az igazság, én egyetlen egy percig nem éreztem ezt. A testvéred is rájött erre hamar, körülbelül a harmadik kilátogatása után mondta nekem meggyőződve, hogy szerinte te egyáltalán nem a sírban vagy. Igen, épp ezért szerettem volna csak elszórni a hamvaidat valahol, talán a hegytetőn a szélben, vagy egy erdei patakba, de az ő kérésére nem így történt. Most aztán, hogy megértette, hogy veled nem itt lehet találkozni, rám maradt a sír látogatása. Mindig kell valamit bogarászni rajta. Még csak tavasz van, de a gyom máris benövi, a vakond feltúrja, kell ide a gondos kéz. Ülök a nedves füvön most is, húzgálom ki a kopasz földdarabon kisarjadt szálakat, szinte minden napra ad elfoglaltságot nekem.

Azon gondolkodom, hogy kiírassam-e majd az évszámokat, vagy elég csak ez: „Élt húsz évet”. A fickó, az unatkozó, biztos érdeklődve olvasná. El is indult felém, mikor itt kószált, de érzékelhetett valamit, mert megtorpant és – kíváncsiságának gátat szabva – visszament a rokoni körhöz. A kisfiúk is így tettek, pedig ha a közelembe jött volna az aranyhajú, biztos, hogy kérdeztem volna tőle valamit kedvesen. Nem, nem sírtam volna magam el, hamar tudok magamnak parancsolni. Nem úgy, mint amikor még éltél, s megkönnyeztem egy-egy filmet, vagy meghatódtam valami hír hallatán. Emlékszem, mennyire zavart téged az, hogy anya ilyen sírós. Ugyanolyan érzékeny voltál, mint én egykor. De az élet dolgai aztán megkeményítettek. Téged is, engem is.

Gondolkodom, hogy milyen furcsa, ellentmondásos ez az egész. Azt mondom, nem vagy itt, miközben folyton úgy beszélek hozzád, mintha itt lennél. Nos, az egész élet egy nagy ellentmondás, igazán nem kell, hogy bármi is meglepjen bárkit. Egyébként is, valójában te mindenütt ott vagy. Igen, most érzem igazán, milyen az, mikor azt mondják: betölti a mindenséget, mindenütt jelenlévő, satöbbi. A halál sokmindenre megtanítja az embert, bölcsebbé teszi, úgy érzem. És egyáltalán ne ijedj meg; amikor azt mondom, hogy hozzád beszélek, akkor valójában csak gondolatban formázom meg a mondatokat, bár bevallom, néha valóban arra leszek figyelmes, hogy fennhangon ejtem ki a szavakat. Lehet, nem is azt érzékeli a külvilág, hogy bölccsé váltam, inkább úgy gondolják, hogy bolonddá? Meglehet. De, úgy vélem, mindegy is, miket feltételeznek az emberek, a mi szempontunkból már tényleg tökéletesen mindegy minden.

Az eső végre csitul. Lassan el kéne indulnom, ebéd után úgy hagytam a mosatlant. Siettem hozzád, mert ez mégiscsak egy ünnepnap, anyák napja, s az első – azóta. Mélykék, szinte fekete felhők tömörülnek odafenn, miközben kirajzolódik először egy, majd egy másik színes csík; csodaszép, duplasávos szivárvány lebeg a párás levegőben, ritkán látni ilyen erősen a színeket. Kivételes ajándék ez a mai napra. Hm, emlékszem, azt tanítottam neked, hogy olyan az élet, mint a vihar utáni ég: a nagy zivatar után, a legsötétebb felhők elé ül ki a legtitokzatosabb és legmagávalragadóbb égi jelenség. Tudod, Kisfiam, muszáj abban hinnem, amit tanítottam neked. Az ember mégsem cáfolhatja meg a saját szavait. Elvégre mi még most is összeköttetésben vagyunk, mit szólnál hozzá, ha nem így tennék? Csalódást nem okozhatok neked. Szóval abban bízom, hogy lassan elúsznak azok a fekete felhők, s várok, nagyon várok a mi szivárványunkra. Ilyen duplára, mint a mai. Legyen ez számunkra égi jel. Minden bizonnyal van még valami feladatom, ha már itt ragadtam ebben a földi jelmezben. Most ünnepélyesen megígérem neked, hogy nagyon fogok igyekezni, törekedni arra, hogy megtaláljam azt, amit még el kell végeznem idelenn. Tudom, hogy ebben te a segítségemre leszel, hiszen eddig is óvtál, védtél. Ha nem így lenne, akkor én már belehaltam volna a fájdalomba. De semmi. Tényleg. Anyák napja ide, vagy oda, egész jól viselem, mondom. Nem fáj igazán, sőt gyönyörködöm a színek játékában, a szél orromba tereli a hegyi virágok illatát, meg talán még egy furcsán jóleső borzongás féle is körbevesz – valami friss esőillat ölel körül… azt hiszem.

Ekkor olyan idegállapotba kerültem, hogy felcsörögtem az uramat, hogy most már ő is mozdítsa meg a kövér, hájas potrohát, üljön be a kocsiba, oszt vigyen ki engem a teszkóba, mert ott biztos nem bánnak ilyen bunkón a vásárlókkal és jött is a Lajos azonnal, ki is mentünk a teszkóba, de azt láttam, ma mindenki megbolondulhatott, mert ott meg a biztonsági őr kötözködött belém, így mérgemben átmentünk a szomszédos obiba, ahova, valami csoda mód, beengedtek mindenkit, 65 alatt, felett… Na, de, doktor úr, ha látni akar egy csomó bacilusos gazdát egy rakáson, akkor csak menjen ki az obiba, ott aztán hemzsegnek az emberek, mint a légy! Mind, egy rakáson! Mondtam is a Lajosomnak, hogy csak céllal vásároljunk, legyünk a környezetünkre nagyon tudatosak és csakis azt vegyük meg, ami nagyon muszáj, mer’, ugye, az ember nagy unalmába’ otthon ül a négy fal között és néz ki a fejiből, mint is lehetne szépíteni a lakókörnyezetén valamicskével, és akkor eszibe jut, hogy le van törve már vagy 15 éve a fürdőben a kilincs, cseréljük ki végre, így nem lesz azon minden reggel veszekedés, hogy szarás közben rányit bárki a másikra, meg ha mán ott vagyunk végre, akkor ne legyünk mán annyira sóherok, ne sajnáljuk mán a pénzt arra, hogy kicseréljük a díszpárnákat azon a lepukkant kanapén, dobjuk fel egy kicsit a sivárságot, ha mán be vagyunk beléje zárva, oszt, hát egy vödör festéket se ártana venni, mert amikor még az Ármándónk kicsi volt és még képregényírónak készült, akkor maradt fenn egy-két irka-firka a nappali falán, de így 15 év múltán szívfájdítva megválnék végre tőlük, és ha mán benn festünk, akkor kint se ártana lefesteni azt a rozsdás kerítést, amit ugyan próbáltunk mán az elmúlt évek során, de mindig rájöttünk, hogy olyan magasan van a teteje, hogy egy létránkkal sem érjük el azt, így megvettük a legmagasabb létrát – hála istennek, még volt belőle egy darab. De a kerítéshez kell, ugye, smirgli, meg ecset, meg alapozó, meg fedőfesték, és hát gumikesztyűt is vettünk, vagy 40-et, mert rájöttünk, hogy milyen jó lesz 2 az 1-ben felhasználni azokat, hiszen így megfelelő módon fogunk tudni védekezni majd a vírus ellen, hisz ki tudja, meddig tart még ez a bolondéria. Be is álltunk a sorba, oszt ki volt írva, hogy tartsanak egymástól az emberek. Úgy kábé 3 méter távolra tartsanak, de néztük, hogyha ezt szó szerint vennénk, akkor bizony az obin túl érne a sor, így közvetlenül az előttünk álló karnisának végibe szaladt bele Lajos azzal a nagy hasával, kértük is azokat, vigyázzanak a másik testi épségére, meg azokat is, akik majd’ le taposták az adidaszom sarkát, na, mondtam is nekik, hogy biztos nem tanultak meg olvasni az általánosba’, meg félanalfabéták, meg ilyenek! De micsináljak, ha kihozzák az emberből az állatot? Meg amúgy is olyan sokan tülekedtek, meg tömegiszonyom van, a Lajosom meg szíves, tehát alig vártuk, hogy véget érjen az a háromnegyedórás sorban állás, a srácaink is már vártak minket nagyon, csalódottak is voltak szegénykéim, hogy kaja helyett egy csomó olyasmit vettünk, amivel enni nem, csak dolgozni lehet, s mivel már említettem, hogy lusták, mint a világháború, ezért jól összevesztünk és mérgemben, hogy ne is lássam őket, kimentem oszt nekiestem lecsiszolni a kerítést. Már épp a csiszolás véginél jártam, amikor megérkezett a pizzafutár, mert, mint mondtam, nagyon szeretik a hasukat a fiúk és ha arról a testrészükről van szó, feltalálják ám magukat, így rendeltek négy óriáspizzát az apjukkal közösen – persze, hogy csak négyet, rám nem is gondoltak, mindig így szokták, elfelejtkeznek mindig szeretett szülőanyjukról, mit nekik a hála a sok-sok gondoskodásért cserébe?, pedig hát nekem is régen volt már a reggel 9, amikor élesztőért mentem a boltba. Szóval megérkezett a pizzás – jól megszaladt ezeknek itt ezalatt a karantén alatt, biztos dugig keresik magukat pénzzel, mivel az emberek mind, boldog-boldogtalan, mit se törődve, hogy vírusos, vagy sem, rendelik orrba-szájba a pizzákat. Tehát megjött az a kis lótifuti, bár én nem láttam, mert el voltam merülve a munkába, oszt épp a létra tetejin álltam, és állítólag a küldönc fiú nyomkodta nagyon a kapucsengőnket, ami vagy 5 éve nem működik, mondtam is a Lajosnak, míg itt vártunk kinn az ambulanciján, hogy lehetett volna annyira esze, hogy mikor az obiban voltunk, vesz egy működő csengőt és kicseréli végre a régit, de neki nem ész, hanem csak híg káposztalé van a fejiben, nem is csoda, hogy mindent elfelejt!; szóval a pizzás pasi megunta a csengőnyomkodást, úgy gondolta, hogy bejön a kapun, oszt akkor látott meg engem a kerítés tetejin és azt mondta, úgy megijedt, mert még mindig rajtam volt ez a helovinos jelmez, a Krisztoferé, meg így rá volt, ugye, ragadva az arcomra a rozsdapor, ahogy látja, kedves, doktor úr – elnézést, de úgy rohantunk idefele kétségbeesetten, üvöltve a fájdalomtól, hogy nem volt eszembe se, hogy megtisztálkodjak, vagy rendbe szedjem magamat a tiszteletire, meg hát nem ettem reggel óta, így muszáj volt bekapnom a kocsiba’ abból a finom fokhagymás-magyaros pizzából egy szelettel, nehogy leessen a cukrom oszt még nagyobb bajt csináljunk -, szóval meglátott az a kis mitugrálsz pizzás engemet, oszt ijedtében felkiáltott, és hát akkor meg úgy rám hozta a rosszbajt, hogy én meg elengedem a kerítés tetejit nagyhirtelen, amitől elmozdult a létra és így esett az eset, hogy most itt vagyok magánál, drága doktor úr, a kezei között. Mi? Hogy 9 öltés és hogy egész jól viselem a fájdalmat? Hát, igen, doktor úr, annak idején is, mikor a Krisztofer feje túl nagy volt és felrepedtem, ott lenn, tudja?, na, nem akarom részletezni, hogy hol, tudja azt maga jól, biztos találkozott már maga olyannal az életben, még ha nem is olyan régen játszott azokkal a tamagocsikkal; szóval mondta is nekem a Kolozsi doktor úr, a szülész, hogy egész jól tűröm a fájdalmat. Na, akkor is varrtak engem, csak azért az mégsem 9 öltés volt, pedig hát, állítólag akkor jó az uramnak, ha minél szűkebb, tudja, miről beszélek, doktor úr, biztosan!?, nem akarom én nevén nevezni a gyereket, illetve, nem is a gyerekről beszélek, biztos tudja jól, csak hát ezt így mondják mifelénk az emberek, amit akkor szoknak így mondani, ha… Na, de doktor úr, kérem!, micsinál?, nem értem ezt az egészet!, nekem a lábam repedt fel, nem a szám, hát mit képzel, mimoma molom ö höröm o momonóma…?!?!

Advent utolsó hetében aztán elkezdődött a dagasztás nem kis feladata. A kenyeret amúgy is maga sütötte mindenki odahaza, de anyám ilyenkor sorra készítette a rúd béleseket, briósokat, a savanyú levesbe való bobájkát. Egy hatalmas tekenőbe került a végén a sok kisült tésztaféle, amit úgy próbált elhelyezni a kamrában, hogy se az egér, se mi ne találjuk meg, mert előlünk mindig mindent el kellett dugni. Állandóan éhes gyomrunk feneketlen bizonyult.

Viliára aztán készen állt az ünnepi asztal, ünnepi vacsora. A karácsony előtti napot, a 24-ét nevezik Viliának. Aznap egész nap böjtölni kellett – a görögkatolikusok folyamatosan hol böjtölnek, hol ünnepelnek. Gyerekként kicsit nehezen követtem ezeket a hektikusan váltakozó eseményeket, azt meg végképp nem értettem, miért pont akkor kell böjtölni mindig, amikor a legtöbb finomság van a kamrában. De este, Vilia estéjén aztán, mikor besötétedett odakinn, átváltozott anyám is, a szigorúsága leolvadt naptól cserzett arcáról, s átszellemült lényéből úgy áradt az ünnep melege és fénye, hogy teljesen azt éreztük: valóban a Megváltó születését éljük át. Csengőszóval köszöntöttük a Kisjézust, ajándékozás akkor még nem volt, de nem is igényeltük. Nekünk az volt az ajándék, hogy ehettünk végre, meg volt karácsonyfácskánk, igaz, kicsi és egyszerű, de mégiscsak valami és még talán a szalmadobálást is elnézte nekünk azokon a szent ünnepi napokon jóanyánk.

Igen ám, de ezen a karácsonyon, az 1952. évin, mi mégis túllőttünk a célon. A gondosan becsomagolt szaloncukrokat még a csengőszó előtt kiettük a fényes papírból, mind, az összeset befaltuk. Hogy ne derüljön ki egyhamar a dolog, a kamrából becsent, sütés után megmaradt diókat raktuk bele titokban. Anyám az ünnepi vacsoránál még semmit nem vett észre. Elmentünk az éjféli misére s onnan hazaérkezve, a szalmára való ágyazás során nyúlt fel egy szem cukorért a fára. Az első előkerült diónál már gyanút fogott, aztán sorra bontogatta a sztaniolokat, egyre dühösebben. Ekkor hangzott el a büdös kölyköknek, azaz nekünk szóló fenyegetés, melynek hangsúlyát és jelentőségét sosem fogom elfelejteni, míg élek. Nem lesz nekünk karácsonyfa többé! – jelentette ki felháborodottan.

A következő évre el is felejtettük anyám fogadalmát. Vártuk a Viliát, vele a szalmát és a kalácsokat, amit meg is kaptunk. De fa, az nem volt. Persze, gondolhattuk volna, a kockacukrokat egy dobozban hagyta anyám a kredenc mélyén. Szomorúak voltunk, de egy szót sem szóltunk. Egy mukkot se mertünk mondani, csak énekeltük a Dicsőség mennyben az Istennek-et, nyeltük a könnyeinket, én legalábbis biztosan, s álltunk a langyos szobában a szövött pokróc szálait bökdösve a dicsőítő ének közepette. Csalódott arcunk látványa valószínűleg jobban fájt anyánknak, mint számunkra a karácsonyfa hiánya. De ő se mondott nekünk egy szónyi intelmet, vagy egy sornyi prédikációt sem. A következő karácsonykor pedig ott állt az érintetlen szaloncukros fa a szalmával alábélelt asztalka tetején.